Utolsó beszéd: Kádáron már látszott a halálos lövés

Elnézést kérek, hogy elsőként kértem szót, mert ebből az enyém egy kicsit hosszabb lesz, mint a szokásos. Talán régen hallottak engem, kibírják. A szabad beszédnek van előnye, és van hátránya, és az írott beszédnek is van hátránya. […] És sok vizet kérek, mert ideges vagyok

– kezdte Kádár János az MSZMP KB plénuma előtt elmondott, utolsó, történelmivé érett beszédét.

Az 1980-as évek elejére Kádárnak is le kellett vonni a tanulságot, hogy a Szovjetunióra többé sem pénzügyi, sem katonai téren nem számíthat. Egyre inkább elhatalmasodott a félelme, hogy az ’56-os „ellenforradalom” megismétlődhet, a magyar haderő pedig nem elég erős a leveréséhez, illetve hűségében sem bízhat feltétlenül. Az egyre aktívabbá váló demokratikus ellenzékkel szemben a hatalom nem mert adminisztratív eszközökkel fellépni, Kádár maga is a „kellemetlenkedés” stratégiáját javasolta.

Egészségi állapota az évtized közepére már észrevehetően romlott, szellemi képességei hanyatlottak, kezdte elveszteni realitásérzékét. Nem értette a belső változásokat. Tagadta, hogy Magyarországon válság lenne, ehelyett rossz közhangulatról beszélt, amiért kifejezetten a médiát okolta, szerinte mindig csak a negatívumokat mutatják, ami rontja a közhangulatot.

Idővel maga is belátta, hogy munkabírása már nem a régi, némi győzködés után önként vállalta a tisztes visszavonulást: 1988 májusában lemondott a főtitkári posztról, és egy új, számára létrehozott tisztségbe, az MSZMP elnöki székébe ült át. Gyakorlati hatalommal immár nem rendelkezett, tekintélye viszont természetesen megmaradt.

Itt engedtük el a Kádár János életét bemutató sorozatunk kronológiáját, hogy utána két részt az első titkár magánéletének szenteljünk a krumplilevestől egészen a Kádár-Merciig. Mielőtt azonban életének utolsó egy évének, az utódlásnak és halálának feldolgozásával folytatnánk, ismét kitérőt teszünk egy aprócska időbeli ugrással. Kádár utolsó, nyilvánosan elmondott beszédének elemzése következik Dr. Bertalan Péter történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, a Károli Gáspár Református Egyetem docensének iránymutatásával.

Az idős, demens ember összefüggéstelen mondatait hallgatni ma is szinte kellemetlen, szánalmat ébreszt, mégis nagyon fontos gondolati foszlányok olvashatók ki belőle Kádár démonjairól: Rajk Lászlóról, Nagy Imréről és az 1956-os forradalomról.

Aki még a cikk előtt felfrissítené Kádár utolsó beszédéről meglévő emlékeit, itt teheti meg (titokban készített és kiszivárogtatott felvételről van szó, ennek tudhatók be a zavaró háttérzajok):

Koncepciós pertől tartott, ezért konspirált

Pozsgay Imre államminiszter, az MSZMP Központi és Politikai Bizottságának tagja 1989. január 28-án egy interjúban kijelentette: „1956 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése, népfelkelés volt”. Ettől a pillanattól kezdve mindenki érezte, hogy nincs visszaút, a pártállam uralmának napjai Magyarországon meg vannak számlálva. Majd április 12-én Kádár János váratlanul megjelent a Központi Bizottság zárt ülésén, és a mikrofonhoz lépett. De ne szaladjunk előre, nézzük az előzményeket.

A legendás utolsó beszédet megelőzte egy négyrészesre tervezett életútinterjú-sorozat Kanyó Andrással, a Magyarország című hetilap főszerkesztőjével, ami egyébként ’56-nál félbeszakadt. Kádárnak meggyőződése volt, hogy az ’50-es évek elején ÁVH-s hírszerző tisztként dolgozó Kanyót ellenfelei, többek között Grósz Károly „küldték rá”. Úgy vélte, a kommunisták bevett kihallgatási módszerével élve a tapasztalt belügyes úgynevezett önvallomásra kényszeríti őt, a szöveget pedig egy ellene indított jövőbeli koncepciós perben használják majd fel. Kanyó természetesen 2016-ban kiadott önéletírásában ezt határozottan tagadja.

Nem tudjuk, mi az igazság. Lehetett már egy gyanakvó, konspiráló beteg elme lázálma, de a rendszerváltoztatás forgatagában előfordulhat, hogy tényleg a belügy által a háttérből machinált játék volt

– mondja a 24.hu-nak Bertalan Péter.

Szajki Bálint / 24.hu Bertalan Péter

Az egyébként ravasz, és remek konspirátor Kádár ezúttal, 77 esztendősen is taktikázni kezdett. Az asztali naptárába csak annyit írt április 12-ére, hogy „Találkozó a szobámban”, majd reggel elment az őt kezelő Rétsági György belgyógyász professzorhoz a „Kútvölgyi” kórházba. A vizsgálat után az érte küldött autó sofőrével közölte, hogy egyenesen a Központi Bizottság (KB) ülésére vigye, amely a Jászai Mari téri Pártszékházban volt.

Sorozatunk következő részeiben bővebben lesz még arról szó, miszerint az akkori főtitkár, Grósz Károly keze esetleg benne lehetett a dologban, ám Bertalan Péter inkább arra hajlik, hogy a szereplés saját döntése volt. Megelőző csapásnak szánhatta az ellene áskálódók ellenében, miközben nem volt abban az állapotban, hogy felmérje saját képességeit. A történész szavaival ez a váratlan, egyórás beszéd „egy olyan ember taktikai húzása volt, akinek már rozsdás a fegyvere”.

Kor- és kórdokumentum. Benne van a teljes kádári életút, az az egész életpálya, amivel önmaga szembesült, majd ott és akkor függetlenül Kádártól, elkezdett önálló életet élni – ezen a KB-ülésen ugyanis a vérprofi budapesti hatalomtechnikusok mellett jelen voltak azok a vidéki „mamelukok” is, akik kevésbé értették, inkább csak érzelmi alapon követték a változásokat. A résztvevők tehát nem számítottak Kádár Jánosra, aki a KB ülésen váratlanul jelent meg, és a ledöbbent hallgatóságot meglepve beszélni kezdett.

Küszködött az idősíkok elcsúszásával éppúgy, mint az egyes személyekkel, a beszéd tele van féligazságokkal és rejtett „beismerésekkel”.

Utolsó beszéd: Kádáron már látszott a halálos lövés 2 — Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény / Fortepan Kádár János látogatása a Forgácsoló-Szerszámipari Vállalatnál 1987-ben.

Rajk és Nagy Imre

Kádár János életén két „véres árny” húzódik végig, úgy is mondhatjuk, két kísértettel hadakozott, Rajk Lászlóval és Nagy Imrével.

Kádárnak két lelkiismerete volt: az átlagemberé és a kommunista személyiség konspiratív lelkiismerete, a kettő pedig külön, illetve gyakran egymás mellett is létezett

– fogalmaz a történész.

Rajkkal való kapcsolatuk a kezdetekre, az illegalitás éveire tekintett vissza, együtt tették első nagy utazásukat a Szovjetunióba, szabadidejüket is gyakran töltötték egymás társaságában, sokat sakkoztak, ráadásul Kádár volt Rajk fiának a keresztapja. Szoros, mondhatni baráti viszonyban álltak egymással. Részben ez a kapcsolat segített Rajkot lépre csalni, itt írtunk arról, milyen komoly szerepe volt Kádárnak a harcostárs vallatásában, ebből kifolyólag pedig elítélésében és kivégzésében – hangfelvétel is fennmaradt a kihallgatásról, amivel később Rákosi vélhetően megzsarolta, pontosabban sakkban tartotta Kádárt.

Rajk az első véres árnyék, akire többször utalt anélkül, hogy kimondta volna a nevét. Kádár, a régi barát fent említett két lelkiismerete közt őrlődött: az „emberi” lázongott, mentségeket keresett, a „kommunista politikusé” igazolást, felmentést adott. Egy ponton így fogalmazott:

Az orvos azt mondja, az a bajom, hogy én örökké az én felelősségemre gondolok…

Utolsó beszéd: Kádáron már látszott a halálos lövés 3 — Berkó Pál / Fortepan A megemlékezés koszorúi Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetésekor, 1956. október 6-án.

A másik démon, Nagy Imre szintén ott lebegett mondataiban, végigkísérte a beszédet a dilemma, miszerint ki kellett őt végeztetni, vagy sem. Még Kádár széteső egyénisége mögül is kivehető az az alapvető politikusi magatartás, hogy ha valamiért az ember nem akar felelősséget vállalni, akkor egy plénum mögé bújik. Ezt tette, több helyen utalt rá, hogy Nagy Imre sorsáról nem ő, hanem az MSZMP Politikai Bizottsága döntött.

Nagy Imre alakja többször visszatér a beszédben – a nevét csak egyszer, a legvégén mondta ki –, Kádár önigazolással próbálkozik, hiszen maga is megjárta Rákosi börtönét. Nagy valójában elárulta az ügyet stb. A KB nyilvánossága előtt igyekezett tagadni, kisebbíteni bűneit a volt miniszterelnök kivégzésében

– fogalmaz Bertalan Péter. Ezt támasztja alá a következő idézet a beszédből: „De én nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelentem Önöknek, és tudom bizonyítani.”

Érdekes momentum az „ügy elárulásával” kapcsolatban, hogy összekeverte a rettegett ÁVO-vezér Péter Gábor, és Grósz Károly nevét, egy olvasat szerint azt üzenve: amint egykor Péter Gábor, úgy most Grósz is elárulta a kommunizmus világforradalmi ügyét (Grósz állítólagos árulása sorozatunk következő részének témája lesz). A történész szerint azonban nem valószínű, hogy ennyire taktikus lett volna, a névtévesztés minden bizonnyal szellemi állapotával hozható összefüggésbe.

Gorbacsovot árulónak tartotta

Zavaros előadásában az idősíkok összecsúsztak, pontosabban 1956 és az akkori jelen 1989 eseményei keveredtek, ami mindebből kihámozható, az a változás elutasítása. Mintha figyelmeztetni akarta volna a Központi Bizottság tagjait a két dátum közti párhuzamokra, a hasonló fenyegetésre: állj, és ne tovább – üzente –, mert ’56-ban „sikerült megakadályozni” a bukást, most azonban nem tudjuk, mi lesz a vége.

Ha az elvtársak nem állítják meg a bomlás folyamatait, minden elvész, vége a pártnak, a szocialista berendezkedésnek, minden, amiért idáig küzdöttek, semmivé lesz. Ezzel összefüggésben ugyancsak mindvégig kódolva, de sokat szerepelt egy másik jelentős alak,

Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára, akit Kádár a kommunizmus nagy ügye árulójának tart.

Utolsó beszéd: Kádáron már látszott a halálos lövés 4 — Szalay Zoltán / Fortepan Váci utca, Mihail Gorbacsov szovjet pártvezető városnézésen Kádár János kíséretében 1986-ban.

Ebben a cikkünkben részletesebben írtunk arról, hogy Konsztantyin Csernyenko 1985 márciusi halála után Kádár keményvonalas, ortodox kommunistát várt a szovjet kommunista párt élére, ehelyett jött a reformista Gorbacsov. Kádár nyilván volt annyira tapasztalt róka, hogy saját hatalma megtartása érdekében együttműködött vele, és soha nem mondta ki, de a kezdetektől árulónak tartotta az új szovjet vezetőt.

József Attilát idézve kijelentette: „a Dunánál túl gyors a folyás”, amit Aczél György is gyakran alkalmazott vitáiban. Ezek a dörzsölt, minden hájjal megkent konspirátorok arra utaltak vele, hogy ha túlságosan elengedik a gyeplőt, akkor forradalom lesz. A történész így fogalmaz:

Kádár, ha öntudatlanul is, de rettegett a forradalomtól, rettegett attól, hogy komoly változás jön.

Báb volt, egy marionett-figura

Látszólag teljesen értelmetlenül hozott szóba egy orosz bábost is, bizonyos Szergej Obrazcovot, aki 1957-ben turnézott Magyarországon. E momentumnak lehet olyan olvasata, miszerint Kádár János élete legvégén rádöbbent: soha nem volt szuverén vezető, egész életében kesztyűbábként, marionett-figuraként mozgatták Moszkvából. Bertalan Péter úgy véli, az ihlető, az eredendő nagy bábos Sztálin volt, a halála után pedig a folyamat levált a személyéről, és mindvégig fennmaradt más „mesterek”, például Hruscsov és Brezsnyev irányításával.

Úgy érezhette, őt már elengedte a történelem, nehéz nem metaforaként értelmezni több alkalommal is felemlegetett kézműtétjét, amely kapcsán mindannyiszor hangsúlyozta: „…megbénult a kezem mozgatóidege. Nem az érző, a mozgató, én nem tudtam, hogy ez két különböző dolog, mert ha a tűz megéget, azt érzem, de mozgatni nem tudom a mutatóujjamat és a hüvelykujjamat”. Magyarán érezte, értette, tudta, mit kellene tenni, ám már nem volt meg hozzá a hatalma, az ereje.

Többször utalt a feleségére, mint szemére, fülére, tanácsadójára, legfőbb támaszára, illetve számos betegségükre – ameddig lehetett, húzta a kórházi kezelést, ami a gyengeség jele lett volna. És ha gyengélkedik, akkor neki vége.

Félt a börtöntől

1989. április 12-én Kádár János nagyon jól tudta, hogy egészségi állapota leromlott, politikai, „taktikai repertoárja” elvesztette eredeti gazdagságát. Mégis, miért vállalta, miért szorgalmazta ezt az inkább szánalmat kiváltó szereplést? – tettük fel a kérdést Bertalan Péternek. Egyrészt kimondva vagy utalásként a szöveg többször visszatérő motívuma a börtön: nincs még annyira szétesve a személyisége, hogy ne lássa a múlt egymás után következő csomópontjait, és azokban a saját személyének lehetséges megítélési módjait.

Rettegett attól, hogy börtönbe kerül, koncepciós pert akasztanak a nyakába, és a pártállam leomlása az életébe fog kerülni.

Másrészt persze a válasz jóval összetettebb és árnyaltabb. Utolsó beszédével elvtársainak üzent a jelenbe, hogy ne hagyják elveszni az eszmét, miközben benne van a történelemmel vívott harca is. E szerint 1956 novemberében fölvállalta a küzdelmet, végig is vitte, és íme, a történelem mennyire hálátlan vele.

Összefoglalva, a történész szerint sokkal inkább beszélhetünk őszinte szembenézésről az utolsó beszéd kapcsán, mintsem szerecsenmosdatásról. Így fogalmazott: „… és én kijelentettem, saját kockázatomra, még ha hibáztam is, elvállalom, mert én már nagyon öreg ember vagyok és annyiféle betegségem van, hogy én azzal már nem törődök, hogyha agyonlő akárki engemet. Bocsánatot kérek”.

Olyan, mint amikor a sebzett vad felpattan a földről és vágtába kezd. A futásán már látszik, hogy ott van benne a halálos lövés, 150-200 méter után összerogy és kileheli a lelkét

– mondja a történész.

Rétsági professzor visszaemlékezése szerint a valóságban is szinte így történt, de erről majd sorozatunk következő részeiben írunk, amikor Kádár János életének utolsó egy évét vesszük vizsgálat alá.