Amikor zárjuk a napot múlt pénteken, a délutános szerkesztők, ha akarnának, simán készíthettek volna egy olyan alternatív címlapot, ami kizárólag Magyar Péter és Takács Péter facebookos üzenetváltásainak szemlézésével van tele. Részvéttel gondolok rájuk: amikor egy újságírójelölt kijön az iskolából, korábban el tudta dönteni, olyan újságnál akar-e dolgozni, ami valóságshow-szereplők torzsalkodásait közvetíti percről percre, de legalább nem kell sokat gondolkodni közben; vagy olyannál, ami meg akarja érteni, hogyan néz ki egy nehezen megelőzhető kórházi fertőzés. Aztán tessék, a határvonalakat időközben felszámolta az algoritmus: a folyamatos ingeréhség, a törzsi gondolkodás meg a négy másodperces figyelemküszöb pusztító keveréke. (A felelősség alól mindenki fel van mentve, aki az elmúlt 24 órában csak telefonált és üzent a mobilján.)
Vasárnap napközben megyek be ügyelni, azzal kapom meg a stafétát, hogy Magyar és Takács még mindig „nagyon megy”. Nem egyértelmű az előzmények gyors áttekintéséből, hogy bármelyikük aludt-e a megelőző 36 órában, vagy mostanra hány dublőrük van, akik egy kirohanásgenerátorral posztolhatnak a nevükben.
Magyar aznap kapja fel az apuka történetét, akinek a vajúdó felesége mellé szerelőruhás emberek érkeztek a csappal babrálni. Elsőre név nélkül idézi a történetet, a kórház délutánra levélben tagad. Mire utóbbi fejleményt közreadjuk meg Szoboszlai hiába rúgja be a tizenegyest, a kórházas sztorinál már ott az apuka publikus kommentje arról, hogy minden úgy van, ahogy Magyar posztolja, és a tévében még elemzik a széteső Liverpoolt, amikor a Tisza-elnök már a kormányhoz nem bekötött újságokat kérdezi fel egyesével: hogyan nincsen címlapon az igazság?
Délután öt, negyven fok, ötezer like, hatszáz megosztás.
Küldöm a kérdéseket az apukaként bemutatkozó fiatal férfinak meg a kórháznak, és elgondolkodom, hogy Magyar Péter felé is kéne egyet-kettőt. Például azt, szerinte mennyire volna bonyolult őt jégre vinnie egy őt hitelteleníteni akaró külföldi titkosszolgálatnak (e hét óta különösen nehéz ilyet elképzelni), ha egy zárt csoportba állítólag kitett Facebook-panasz alapján egyből veri a tamtamot, csak mert passzol a futó sztoriba. Vagy hogy: miért kéne egyből utána vágtatnia egy újságnak? Közben kiakad a lájkszámláló, muszáj rögzíteni a hírben, mi zajlik a Facebookon, meg hogy mi ellenőrizhető belőle. Magyar Péter egy követője kommentben örökre lemond rólunk, amiért abból a félmondatból, hogy nem tudjuk, tényleg az érintett apuka posztolt-e, azt a következtetést vonja le, hogy mi (én) kétségbe vonjuk emberek apasághoz való jogát.
Nem panaszkodásból írom, csak mesélek. Valójában izgalmas kitalálni, mi egy újság dolga olyan korban, amikor nemcsak a leghangosabb olvasók (és gyakorta: egyáltalán nem olvasók) beszélnek azonnal vissza, de mondjuk kormányok képesek órák alatt, két hajnalban érkezett fotó alapján eldönteni, hogy magyarellenes támadás történt Kárpátalján egy olyan faluban, ami lélekszámban elég távol van attól, hogy konzulátusnak adjon otthont. És most egy csecsemős profilképről beszélünk meg egy legraffitizett templomról készült fotókról, nem mesterséges intelligenciával generált, élethű hanganyagokról meg videókról.
Egy héttel később ott tartunk, hogy Magyar Péter bemegy a fehérvári kórházba (szorgalmi kérdés: egy újságnak is rá kéne rontania az orvosigazgatóra, ha napokig nem kap választ?), kijön néhány válasszal: tényleg voltak szerelők, egy másik sztori meg véleményes. Takács Péter nem késlekedik jelezni, hogy – innen van még néhány logikai ugrás, de – Magyar Péter az ő megítélése szerint elmebeteg.
Vajon ha mostanra kicsit mindannyian azok lennénk, tudnánk ezt magunkról, vagy már késő lenne?
Péntek délután szándékosan nem írok arról, mi történhet szombat reggelre Alaszkában, hiszen felülírja a random sakk, mire ez a hírlevél szombat reggel napvilágot lát. Annak biztosan szorítani lehet, hogy Donald Trump számára időben és egyértelműen rögzüljön, hogy bár átrepül Kanada fölött, nem külföldre megy, illetve hogy a sakkban nincsen területcsere.
De azért a végén rátérve rátérve a globális egó-legóra, kettő heti olvasmányunk is van, ami szombatra sem romlik meg. Az egyik Gyarmati Istvánt kérdezi, azt a magyar külügyi szakértőt, aki tárgyalt már Vlagyimir Putyinnal. A másikban meg Kerner Zsolt ír a magyar nagystratégiáról, azzal a kifutással – ezt már én teszem hozzá –, hogy a magyar, a nagy és a stratégia szavak közül előnyös volna, ha legalább kettő, bármelyik kettő igaz lehetne.
Így kezdődik ma reggel kiküldött heti hírlevelünk, a 24/7, amelyben ezután még elmélyülős és szórakoztató olvasmányokat, videókat és podcastokat ajánlunk hétvégére válogatva, továbbá összegyűjtjük a hét sorozat- és filmkritikáit is a hátradőlős kikapcsolódáshoz. Itt iratkozhatsz fel, ha jövő héten már te is kéred!
The post Vajon felismernénk magunkon, ha egy kicsit mind megőrültünk volna? first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
