Emlékszem az egyik elsőre, akivel gyógytornászként foglalkoztam. Egy nagyon kedves hölgy volt, holokauszt-túlélő. Akkor hallottam először személyesen ilyen történetet, nagyon megrendített, emlékszem, elsírtam magam. Elmesélte, hogy saját szemével látta, ahogy az édesanyja és a kishúga a gázkamrába mennek. A háború után férjhez ment, született két lánya, volt három unokája, rajongásig szerette a családját. Emlékszem, hogy nem mertem kérdezni, úgy éreztem, tapintatlanság lenne. Csak hallgattam a történetét. Bennem él még ma is.
Ács Henrietta Ferencvárosban él és dolgozik, gyógytornász és idősügyi életút tanácsadó. Méltatlannak érzi azt a helyzetet, amiben ma a magyarországi idősek élnek, és fontosnak tartja a társadalom érzékenyítését a témában. Hogy miért? Ő maga meséli el, mi történt, mielőtt úgy döntött, a nyilvánossághoz fordul.
Jár tornáztatni egy idős házaspár otthonába. Az úr 93, a felesége 86 éves. Egyetlen lányuk és az unokájuk is Németországban él – mindketten orvosként dolgoznak –, más rokonuk nincsen. Az úr problémái akkor kezdődtek, amikor egy-két éve elindult biciklivel a balatoni nyaralójukból, ám nem talált haza. Kognitív funkcióromlás – diagnosztizálatlan demencia. Legutóbb kiszáradt, a felesége pedig egy magánellátást biztosító nővért hívott hozzá – kórházba nem merte vinni, attól féltette. A feleség odáig volt attól, hogy csak 12 500 forintba került az infúzió, amit a férje kapott. Henrietta máshogy érzett.
„Engem felháborított. Hazamentem és nagyon rosszul éreztem magam, hogy ennek így kell lennie. Hogy 93 évesen egy demens ember mit tud csinálni, ha nincs pénze? Semmit. Lehet otthont keresni, nagyszerű ellátóhelyek vannak, a gond csak az, hogy nincs hely. A gyerek, az unoka eközben Németországból nem jön úgy haza, mint a szomszéd kerületből. A külföldön boldoguló magyarok, az egyedül maradt szülők, a magyar egészségügy és szociális rendszer hiányosságai mind benne vannak ennek a két embernek a napi problémáiban. Amikor ott vagyok, felteszem magamnak a kérdést, hogyan lehet ezt elviselni, naponta megküzdeni az újabb és újabb nehézségekkel.”
Márpedig nap mint nap megküzdenek ezekkel – úgy, ahogy számos sorstársuk is. Henrietta ebben segít sokaknak. Még 1998-ban végzett gyógytornász szakon, azt követően találkozott kórházban először idős emberekkel. A klinikán, ahol dolgozott, látta, milyen nehéz megoldani a bekerülő idős emberek problémáit.
Meggyógyul, rendben, de mi lesz vele, ha nem tud felkelni? Ha nem tudja magát ellátni? Nem tud kimenni a mosdóba? Ha lesz egy féloldali bénulása?
2007-ben váltott: egy kerületi szakrendelőben, plusz a házi ápolásban kezdett el dolgozni. „18 éve ugyanazon a helyen dolgozom, olyan ez, mint egy falu – szegről-végről mindenkit ismerek. Szoktam is mondani, hogy előbb-utóbb mindenki kiköt nálam, de ezt senki ne vegye fenyegetésnek.”
Házi ápolásban azoknak a betegeknek nyújtanak gyógytornát, akik nem tudnak bemenni a rendelőbe, hanem ki kell menni hozzájuk.
Millió történettel találkozott.
The post „Vajon van elég idejük ezeknek az időseknek, hogy ezt valaki rendbe tegye?” – millió történet arról, mitől szenvednek és mire vágynak az időseink first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
