Ott volt a Szőlő utcai csöndes demonstráción Vályi István újságíró. Minderről közösségimédiás posztot is közölt, amelyet úgy kezdett:
„Itt vagyunk. Voilá! Bélyegezve-jelölve, mindenkinek a homlokán a körpecsét, mint valami levakarhatatlan billog, mindegy, mi miatt: a színed, a vallásod, a munkád vagy a nemed, a szavazatod miatt, ezer oka van, a lényeg, hogy legyen. Végtelenül ostoba és szinte állati módon primitív rendszerbe szedve, iktatva, mint egy zsíros karton egy málló festékű irattárolóban.”
Vályi hosszan anekdotázik a jelenlegi közhangulatról, ami Magyarországon van, úgy ír például:
„Itt gyáva csinovnyikok kikönyökölt öltönyben lesve isszák a párttitkár elvtárs szavait és az sem érdekli őket, hogy mindig mást mond. Mindig ellentmond kedden annak, ami hétfőn még Nagy Igazság volt, a mindennapi kinyilatkoztatás, a hegyesen a földre köpött szotyolahéj a kispad előtt. Mi lettünk az asztal alatt a nadrágba törölt kellemetlen takony, az izzadt tenyér sós vize, amivel kezdeni kell valamit, hát rejtsük el, számoljuk fel, kenjük el, ne is lássák. Mi mindannyian. De hogy dolog ne legyen velünk sok, így a legtisztább, ha egymás torkát vágjuk át. A gazda hátradől, a mandingója pedig puszta kézzel tolják ki a másik szemét, mert övé lehet minden. Minden ígéret. És minden ígéretért már érdemes megölni a másikat, hátha. Mert a gazda azt mondta, hogy jó csak egy van, ember csak egy van, nincs másik. És minden jó lesz. Megint és újra.”
Majd kitér arra, hogy a politika mennyire megosztottá tette az egész nemzetet:
Ott pedig, ahol egymásnak feszülnek apák a fiukkal, barát a baráttal, azok, akik egyazon nyelvet beszélik és egyazon hazán osztoznak, ott a levegőből hirtelen eltűnik a nevetés, az utcáról az utcazenész és még a madarak is elhalkulnak. Ott feszített drótból es stresszből van a csend is. Ami mérgez, megbontja és kikezdi az emberséget, a másnak segítését, a más örömében osztozás helyét pedig átveszi az irigység. A méregben pedig nem lehet élni. Egyre nehezebb embernek maradni, egyre fojtogatóbb a fel nem szálló köd és gyengül az akarat. Lassan pedig nem csak másokat, hanem magunkat sem ismerjük már fel a tükörben, az egyén helyét átveszi egy arctalan massza. Én nem egy ilyen világot akarok magamnak, nem egy ilyen világot akarok a gyerekeimnek, a szeretteimnek, a barátaimnak, senkinek sem. Régen tudtunk kérni és köszönni, ma már csak parancsolni és követelni. Mert lassan azt sem értjük már, mi az a kérem és mi az a köszönöm. Eltompultunk, belefáradtunk.
A rendszer működéséről úgy fogalmaz: „Nincs már hová menekülni, nincs az a csendes sarok, ahová leülhetünk, nincs a fejünkben az a zug, ahová lepihenhetnek a gondolataink. Pusztító egy gépezet ez, hatalomvágy és a vagyon élteti. És mindenkit elér. Egyformán. Csak tudnod kell, hogy megadod magad vagy még állva maradsz, mert ember vagy. Érző, empatikus, segítő. Pedig csak ennyi kéne hozzá. Értsük meg. Ezt kívánom.”
És ha már elfogyott az utolsó ellenségkép is, ha majd ez a nép belefáradt az emberöltőnyi harcba, amikor megette az utolsó újságcikket is, kiitta az utolsó csepp vizet a földből és meghallgatta az utolsó koholt vádat és mocskos hazugságot is, na akkor fogja talán végre azt mondani, hogy nem, ne tovább. Mert nem ezt akarta. Senki nem ezt akarta. Tavaszi szellőt akart a parkban, ahol a lányok összenevetnek a fiúk háta mögött, ahol az öreg fagylaltárus odakacsint és még rápakol egy gombócot cinkosságból, ahol újra az számít majd, hogy békében éljünk egymással. Mert építeni csak békében lehet. És itt most háború van: magyar harapja a magyar torkát És ez rosszabb, ez gonoszabb, mint bármi más. Voliá, itt tartunk. Ide jutottunk. És ez a mi hibánk. Nem kellett volna.
Végül a demonstráció kapcsán azt mondja, gyertyát gyújtott, eszébe jutott mindenki, akit szeretett, de már nincs itt, „elképzeltem, mit mondanának, mit szólnának ehhez és megnyugodtam: ez a helyes.”
Majd arról, hogy miért ment, úgy fogalmaz:
Azért, mert a Szőlő utca egy szimbólum, benne van minden, sokkal több, mint a falak és sokkal több annál is, mint ami mögöttük történt. A Szőlő utca minden: a hatalom, az azzal való visszaélés, az erőszak és a hazugság, a hallgatás, a gyengék elnyomása és kihasználása, a legmocskosabb bűn, a korrupció és az egymás fejéhez tartott pisztolyok, a mexikói felállás, a szerecsenmosdatás és kudarc, a budaigyulák. Ennek a sírján gyújtottam a gyertyát, mert elegem van belőle. És abból, hogy éket ver az emberek közé. Ennek az országnak nem egy színe van. Hanem három. A világnak pedig sok.
The post Vályi István: Itt most háború van: magyar harapja a magyar torkát first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
