Önmagában kissé szokatlan, hogy egy ország fennállása óta először épp egy animációs filmmel szerezzen Oscar-jelölést. Az Áradás egyébként mindjárt kettőt is szerzett: a legjobb nemzetközi film és a legjobb animáció kategóriában is jelölt, és miután a világ legfontosabb animációs fesztiválján, Annecyban négy díjat is szerzett, utóbbiban elég jó esélyekkel indul. A műfajánál azonban van egy sokkal meglepőbb dolog is Gints Zilbalodis filmjében: egyetlen szó sem hangzik el benne.
Egyrészt azért, mert az Áradás misztikus világában nincsenek emberek. Elhagyatott épületek, szobrok, sőt, komplett városok árulkodnak róla, hogy egyszer, nem is olyan régen még voltak, a történet idejére azonban már kizárólag állatok lakják az erdős hegyvidéket, amit a felütésben egyik pillanatról a másikra hatalmas hullámok temetnek maguk alá. Másrészt pedig azért, mert – bölcsen szakítva a rögzült rajzfilmes hagyományokkal –, ezek az állatok nem beszélnek. Jobban mondva csak a maguk módján teszik: nyávognak, ugatnak, makognak, röfögnek. És tökéletesen értjük őket így is. Nem az Áradás az első teljesen dialógusmentes animáció, ami Oscar-jelölésig jutott – a legemlékezetesebb példa talán A vörös teknős 2016-ból –, díjat azonban eddig még sosem szerzett hasonló alkotás.
Zilbalodis márpedig nem híve a párbeszédnek, történeteit szívesebben bontja ki szavak helyett képekben, gesztusokban, hangulatban. Előző nagyjátékfilmjében, a 2019-es Away-ben ezt úgy oldotta meg, hogy a főszereplője, egy repülőgép-szerencsétlenséget túlélő fiatal fiú végig egyedül volt: nem volt kihez beszélnie, miközben nekivágott a sivatagnak, ahol földet ért, így hát nem is beszélt. A lett rendező most még biztosabbra ment: a Matīss Kaža-val közösen írt forgatókönyvben ezúttal egy antiszociális kismacskát választott főszereplőnek.
Hogy hova tűntek ebből a világból az emberek, az éppúgy nem derül ki, minthogy mi okozza a derült égből érkező, hegycsúcsokig felhömpölygő árvizet, de ilyesmiken egyébként sincs idő filózni: kismacskánknak elsősorban valahogy túl kell élnie a cunamit. Rövid úton egy vitorláson köt ki, ahol egy földrajzilag kissé értelmezhetetlen, eklektikus állatcsapat gyűlik össze:
egy barátságos vízidisznó, egy kleptomániás gyűrűsfarkú maki, egy kimért kígyászkeselyű és egy vadul csaholó golden retriever.
A furcsa kis társaság aztán együtt hánykolódik a civilizáció maradványai között a semmiből lett tengeren, amíg – állatoktól meglehetősen szokatlan módon – meg nem tanulják kezelni a kormánylapátot. Egyébiránt viszont teljesen állatosan viselkednek: esznek, alszanak, szaglásznak. Szépen lassan megszokják egymást, a kismacska pedig lassan rájön, hogy a túléléshez (minden szempontból) hasznos, ha az embernek (macskának) vannak társai.
Az Áradást leginkább egy meditatív roadmovie-ként lehetne leírni. Főszereplői kiszakadnak az általuk ismert világból, de aztán csendes nyugalommal szemlélik az apokalipszist, miközben mindenféle rövid kalandokba keverednek. E kalandok fajsúlyosságukban a kisebb-nagyobb vízbe pottyanásoktól egészen az elmúlással való sejtelmes és felemelő találkozásig terjednek, de kivétel nélkül lebilincselőek és hipnotikusan gyönyörűek.
A film képi világa egyébként egy videójátékra emlékeztet, majdnem teljes egészében a nyílt forráskódú Blender nevű animációs programmal készült. Ez a szintetikusság ugyan helyenként ledobhatja az embert, Zilbalodis azonban tehetséges világépítő, hamar meg lehet szokni a kicsit talán túlontúl is szép tájakat. A sűrűn használt spontán „kameramozgás” aztán abban is elbizonytalanít, hogy tényleg animációt nézünk-e. Zilbalodis saját bevallása szerint úgy dolgozik, hogy előbb megcsinálja a környezetet a programban, aztán belepakolja a karaktereket, majd terepbejárásra indul a virtuális kamera segítségével.
A táj részletgazdag képeivel szemben maguk az állatok kevéssé kidolgozottak. A Disney-féle, egyre életszerűbbre animált állatkarakterekkel szemben (az Oroszlánkirály-filmekben például ez már inkább hátborzongató, mint izgalmas)
itt nincsenek szőrszálra pontosan kidolgozott bundák, cserébe vannak kifejező szemek, sőt, arcvonások, hitelességet pedig az állatok mozgása és hangja kölcsönöz a karaktereknek.
Előbbiben jó sok állatos videó megnézése segítette az alkotókat, a hangok pedig valódi állatoktól származnak (bár a kapibara hangja nem nyerte el Zilbalodis tetszését, úgyhogy ahelyett egy bébitevéét használták). Az állathangok mellett és a beszéd híján a filmben fontos szerepet kap a zene, amiért részben szintén Zilbalodis felelt (itt jegyeznénk meg, hogy a rendező-forgatókönyvíró-zeneszerző egyébként most 30 éves, valószínűleg sokat lehet majd még hallani róla) – Rihard Zaļupéval közösen szerezték.
Gyönyörű tájak, kedves kisállatok, üzenet a barátság fontosságáról, meditálgatás a természet erejéről – Zilbalodis nem hiába ellensége a szavaknak, így összefoglalva egészen közönséges, netán giccses filmnek is tűnhet az Áradás, pedig a lett rendező jó érzékkel elkerüli a cukiságot, helyette inkább a Mijazaki Hajao-féle melankolikus misztikum irányába tesz egy lépést. A maga visszafogottságában sokkal megindítóbb, mintha állatai csacsognának vagy táncra perdülnének.
Áradás (Flow), 2024, 85 perc. 24.hu 8/10
The post Végre egy állatos film, amiben nem perdül táncra a kismacska és a vízidisznó first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
