Világunk elszaródása, Napóleon bolond leszármazottja és az utolsó akcióhősök – ezekről olvastunk áprilisban

Jankovics Márton

Cory Doctorow: A nagy elszaródás (Lumen, 2026, 352 oldal)

Ahogy nagy idők nagy embereket kívánnak, úgy új típusú válságok idején új szavakra van szükség. Talán nem véletlen, hogy az elburjánzó techcégek okozta rossz közérzetet épp egy sci-fi szerzőből lett blogger, Cory Doctorow tudta egyetlen szóba sűríteni. Az „elszaródás” (angolul „enshitification”) elsőre ugyan könnyed szlengnek tűnik, pedig valójában egy hibátlan terminus technicus, amely mögé Doctorow egy teljes kritikai elméletet húzott fel arról, hogy navigáltuk magunkat a mai digitális csapdahelyzetünkbe, és miként kellene kikászálódnunk önmagunk okozta rabságunkból.

Ezt fejti ki most már magyarul is olvasható könyvében, A nagy elszaródásban, amely egyrészt vitriolos tanmesegyűjtemény a techcégek hanyatlásáról, de szerencsére nem elégszik meg a diagnózis frappáns és szórakoztató felfestésével. Hosszasan és elég meggyőzően érvel amellett, hogy milyen jogi és politikai eszközökkel lehetne az „elszaródott” internet eredeti ígéretét valóra váltani úgy, hogy az nem azt eredményezné, hogy a telefonunkba bambulva neurotikusan görgetjük a hírfolyamot, hátha sikerül kikeveredni az AI-generált reklámok útvesztőjéből (spoiler: nem fog sikerülni). Doctorow kritikájának erőssége, hogy nem a közhelyeket ismételgeti, hanem olykor egészen egyedi meglátásai vannak a probléma megoldásáról, amiket ráadásul képes rendszerbe szervezni. Az pedig már dramaturgiai érzékét dicséri, hogy amikor épp kezdene túl szárazzá válni a technológiai vagy jogtörténeti eszmefuttatás, mindig benyom egy olyan poént vagy anekdotát, ami garantáltan fenntartja az olvasói érdeklődést, és jöhetnek az újabb trösztellenes paragrafusok.

Polák Zsóka

Endó Súszaku: Csodálatos bolond (Jezsuita Kiadó, 2023, 294 oldal)

Nem gyakran esik meg az emberrel, hogy a világ másik feléről levelet kap arról, hogy Bonaparte Napóleon élő leszármazottja éppen úton van felé, de egy japán testvérpárral pont ez történik. Takamori és Tomoe története által a mindennapok Tokiójába pillanthatunk be. A két testvér kissé monoton, a japán társadalom által szigorúan diktált életét alapjaiban borítja fel a jövevény érkezése. Úgy is készülnek rá, mintha egy hadvezér jönne, annál nagyobb a csalódás, mikor a hajó negyedosztályáról előmászik Gaston, aki csóró, csúnya, tagbaszakadt, első látásra ostoba is, és furcsa odaadással vonzódik a koszos kóbor kutyák iránt. A furcsa idegen körüli misztériumot tovább fokozza, hogy semmi nem derül ki róla. Ki ő és miért szelte át a világot Tokióért? Ahogy elmerül a japán főváros mélyén, annak is a bűnösebbik rétegeiben, úgy csúsznak egyre inkább a háttérbe ezek a kérdések, és úgy lesz egyre biztosabb, hogy szimbolikus figuráról van szó, egy szent bolondról, akinek a küldetése, hogy jóságot vigyen a megcsömörlöttek közé, ugyanúgy öleljen magához egy koszos, beteg kutyát, mint Tokió legrettegettebb bérgyilkosát. Gaston bolond – ahogy Takamoriék folyamatosan hangoztatják –, de szépen lassan eléri őket a felismerés: Gaston talán a legcsodálatosabb lény egész Japánban.

Endó Súszaku elsősorban a Némaság című regényéről ismert, amely már a nyolcvanas években megjelent Magyarországon. De még inkább Martin Scorsese által: ő készített a könyvéből filmet 2016-ban, ennek nyomán éledt fel újra a lelkesedés a japán keresztény író történetei iránt, és 2023-ban ki is adták a Némaságnál könnyedebb hangvételű, de nem kevésbé mély témákat feszegető, szintén a bőr alá kúszó Csodálatos bolondot.

Kránicz Bence

Nick de Semlyen: Az utolsó akcióhősök (Maya Média, 2025, 288 oldal)

„Most megnyerjük a háborút?” – hangzik el a kérdés a Rambo második részében. Ezt a mondatot maga Sylvester Stallone írta bele a forgatókönyvbe, ha hihetünk Nick de Semlyen könyvének, és jól jellemzi a nyolcvanas évek akciófilmjeinek szellemiségét. A kudarcos vietnámi háború után, a hetvenes évek polgárjogi mozgalmaitól, nemzedéki feszültségeitől, korrupciós politikai botrányaitól megtépázott amerikai nemzet gyógyulni és győzni kívánt. A győzelem eszközei pedig a szoborszerűen kidolgozott testű akciósztárok lettek, akik közül egyesek a színészetben, mások inkább a harcművészetekben jeleskedtek.

Róluk szól a nagy múltú brit mozimagazin, az Empire főszerkesztőjének könyve. A válogatás szempontja részint filmtörténeti, részint személyes jellegű lehetett. Semlyen a nyolcvanas éveket állítja fókuszba azzal együtt is, hogy portréalanyai későbbi karrierjét is leköveti, másfelől pedig azokról ír, akikkel saját interjúkat is készíthetett. Ezért nincs a könyvben Bruce Lee-ről szóló fejezet, aki pedig megteremtette a harcművész-színész típusát, illetve hiányzik Jet Li, akinek a pályafutása, legalábbis Nyugatról nézve, csak a kilencvenes években vált láthatóvá. Ugyancsak hiányzik az obskúrus harcművész-színészek bemutatása, pedig az ő szerény munkálkodásuk is megérne egy monográfiát: Bolo Yeung, Cynthia Rothrock, Michael Dudikoff, William Zabka tisztelői máshova forduljanak.

Az utolsó akcióhősök inkább a nagy sztárok rajongóit szólítja meg: Schwarzeneggerről, Stallone-ról, Van Damme-ról, sőt Bruce Willisről is sokat megtudhatunk. Akik már korábban beleásták magukat a történetükbe, azoknak kevés újdonságot tartogat a könyv, de egymás mellé rendezve pályaívük Hollywood egy korszakáról ad színes képet. Persze eddig is tudtuk, kik ennek az akciósztárhullámnak a legfontosabb alakjai (Schwarzenegger és Stallone), hogy ki a legellenszenvesebb pojáca (Steven Seagal), és ki a legkedvesebb fickó (a nemrég elhunyt Chuck Norris, aki tényleg komolyan vette a küzdősportok népszerűsítését). Nosztalgikus áttekintésként és olvasmányos anekdotafüzérként viszont Az utolsó akcióhősök élvezettel forgatható.

Agatha Christie: Halloween és halál (Helikon, 2023, 314 oldal)

A hagyományos krimi rendszerint megnyugtató megoldással ér véget, de én a legnagyobb rejtélyre nem kaptam választ: a könyvet becsukva sem jöttem rá, olvastam-e ezt az Agatha Christie-t húsz évvel ezelőtt, vagy nem olvastam. A gyilkos különc, excentrikus karaktere végig ismerős volt – ő a legemlékezetesebb új szereplő a történetben –, de éppenséggel egy másik regény hasonló figuráját is felidézhette bennem. Annyi biztos, hogy a Halloween és halálból készült, néhány évvel ezelőtti Kenneth Branagh-film, a Szeánsz Velencében semmi lényegeset nem tart meg a regényből, ahogy erre a film kritikájában is utaltam.

A Halloween és halál – régebbi és a látszat ellenére pontosabb magyar címén Ellopott gyilkosság – ugyanis nem Velencében játszódik, és nincs benne szeánsz. Christie megszokott angol vidékén vagyunk, elégedett kis- és középpolgárok meg a régi világból ott felejtett arisztokraták között. E társadalmi osztályoknak persze súlyos el- és leszámolnivalójuk van egymással, mint a múlhatatlanul népszerű szerző krimijeiben általában. Erre a történetre különösen igaz, hogy a tizenkilencedik századi angol impérium eltűnése gyilkos frusztrációt kelt az egyik szereplőben, akinek a célja aljas bűntetteivel voltaképpen a hajdani – vágyott formájában sosem létezett – dicsőség helyreállítása, hangsúlyozottan művészi igényű visszavétele. Ami szép volt, legyen újra szép! – mondja a gyilkos, szép példájaként Christie finom társadalomkritikai szellemének.

Más tekintetben viszont az író nyersebb a szokásosnál, nem riad vissza a gyerekgyilkosság ábrázolásától. Érezhető, hogy nincsen már benne sok Poirot-kaland, és ezután már csak két regényben lépteti fel a világhírű belga detektívet. A Halloween és halál nem mestermű, mint ahogyan a Szeánsz Velencében is messze van attól, de mindkettő más-más okból érdemes a krimirajongók figyelmére.

Daniel Clowes: Monica (Jonathan Cape, 2023, 112 oldal)

Összeállhat-e egységes elbeszéléssé az ember élete? Megérthetőek-e cselekedeteink korábbi életeseményeink tanulságai alapján, és mennyiben magyarázzák lelki sérüléseink a személyiségünk alakulását? Mintha ezekről az egyetemes kérdésekről gondolkodna legutóbbi kötetében az amerikai szerzői képregény nagy tekintélyű mestere. Azért csak „mintha”, mert közelítésmódját a szatíra, az irónia és a groteszk árnyalatai jellemzik. Így a címszereplő nevelődési története és fiktív életrajzának későbbi elemei, egészen öregkoráig, a példázat és a paródia műfajai felé is nyújtóznak. Még különösebbé, egy-egy fejezetben kifejezetten nyomasztóvá teszi a képregény hangnemét valamiféle apokaliptikus szemlélet: az élettörténet ok-okozati viszonyainak végső tisztázatlansága egyben a világ végét jelenti. Ha idebent nincsen rend, odakint sem remélhetünk egyebet a teljes összeomlásnál.

Mindez nem valami vidám, pedig a Monicából nem hiányzik a humor. Elsősorban a hősnő blazírt, karakán viselkedése eredményez szórakoztató helyzeteket – őt tényleg nem könnyű palira venni. Anyja kisgyerekkorában magára hagyta, és Monicának felnőttként is elementáris igénye, hogy megismerje a szüleit. E cél érdekében még egy bizarr vallási szektába is beépül. Sikerre viszi illatgyertya-vállalkozását, de a pénz nem érdekli, és amikor a múlt megismerésére irányuló nyomozása új ösvényt kínál neki, pillanatok alatt odadobja egzisztenciáját. Háttérben a vietnámi háborút követő időszak paranoiás Amerikája, amelyet Clowes sebzett lelkekkel, szelíd őrültekkel és tébolyult hittérítőkkel népesít be.

A szerző leghíresebb képregényét, a Ghost Worldöt Terry Zwigoff vitte filmre az ezredfordulón Scarlett Johansson főszereplésével (Tétova tinédzserek), a Monicából pedig Paul Thomas Anderson rendezhetne méltó adaptációt. Az ő Amerika-vízióit is elevenné teszi az aprólékos hely- és korismeretet, megalapozásaként a szürreális tartományok felé induló, lidérces kalandoknak. Clowes az érett művészek magabiztosságával építi fel és rajzolja végig egy olyan nő töredékes, befejezetlen portréját, aki a katasztrófaturisták idegenségével és kíváncsiságával bolyong a saját életében.

Varga Zsuzsa

Boris Vian: Tajtékos napok (Helikon Kiadó, 2023, 268 oldal)

Az első magyar nyelvre lefordított Vian-regény gimnazista éveim egyik kedvenc olvasmánya volt. Nyilván: vannak benne gyönyörű emberek, halálos szerelmek, jó adag mélabú, sok jazz és filozófia, valamint annyi abszurditás, hogy azt nem lehet nem szeretni. Felhőkben repkedő párocskák, beszélő egerek, egy zongora, ami koktélt készít a lejátszott dallamokból, fatális jégkorcsolybalesetek. Vian szürreális világában minden él, minden mozog és mindennek van valami nyakatekert, de következetes logikája. Valami átkapcsol az emberben ahogy olvassa: el kell engedni azt az unalmas, komor igényt, hogy mindent megértsünk, és csak sodródni ezzel a szabad asszociációs, zsúfolt világgal.

A lüktető felszín alatt rejlő történet egyébiránt igen egyszerű. A könnyelmű, gazdag Colin nagy szerelemről álmodik. Nem kell sokáig várnia, rögvest megismerkedik a kedves, törékeny Chloé-val, szárba szökken a románc, jöhet a világ legkülönösebb eskövője. Aztán, ahogy belecsöppennek a felnőtt, házas életbe, jönnek a nehézségek, szürkébbek lesznek az aranysárga napok, elkezd szűkülni a tér. A Tajtékos napok minden eszementség ellenére tulajdonképpen egy szerelem (vagy inkább a szerelem) története. Meg a felnövésé, barátságoké, függőségé, betegségé, áldozatoké. Előfordul, hogy torokszorító olvasni, de ezt a különös világot még így is nehéz 260 oldal után otthagyni. Sebaj, készült belőle film is: Michel Gondry csinálta 2013-ban, egy rakás remek francia színésszel. Az is élénken él az emlékezetemben, de azt már nem mertem újranézni: attól tartok, ennyi szürrealitást nem lehet jól filmre vinni.