„Úgy mentem az X-Faktorba, hogy 2010. január 1-jén megszületett Luca lányom, márciusban pedig már ott álltam, kértem a sorszámot. Mondtam, olyat adjanak, hogy én két és fél óra múlva megyek haza szoptatni.” Az az igazság, hogy imádom ezt a mondatot, nemrég nyilatkoztad egy interjúban. Nem tudok tőle elszakadni, meséld el, kérlek, hogy mit szólt a család, mikor 16 éve bejelentetted, elindulsz egy tehetségkutatóban ilyen feltételek mellett.

Úgy történt az egész, hogy leültettem mindenkit – az exférjemet meg a két nagymamát –, és megkérdeztem, hogy mehetek-e. Tudtam, hogy nélkülük ez nem soha nem működött volna. Aranyosak, kedvesek voltak, mindenkitől megkaptam a hajrát, és utána rengeteget segítettek lelkileg, fizikailag, hogy ez az egész kaland a lehető leggördülékenyebben menjen. Amikor elstartolt a műsor, Luca nyolc–kilenc hónapos volt. Pont annyira kicsi, hogy még meg tudtam csinálni a műsort. Aztán egy újfajta élet köszöntött ránk.

Szeretném, ha föloldanál egy ellentmondást: nem titok, hogy a Megasztárban is elindultál korábban, a legjobb 50 versenyző közé bekerültél, ám végül önként távoztál, mert a gyerekvállalást fontosabbnak tartottad. Majd évekkel később jött az X-Faktor, gyerekestől, mindenestől, ahogy azt beszéltük is. Mi változott addigra? Az önmegvalósítás mégiscsak fontossá vált?

A Megasztárnál megijedtem, hogyha fejest ugrok a műsorba, talán soha nem is lesz gyerekem. Kiütötte volna a gyerekprojektet. Anya akartam lenni. Az X-Faktornál már 35 éves voltam, úgy éreztem, az az utolsó lehetőségem, hogy megismerjenek. Egyébként „öreg” voltam már a popszakmához. Jött egy belső késztetés, hogy lépnem kell egy drasztikusat. Pedig addig is énekeltem, stúdióba jártam, vokáloztam, csak épp nem ismertek az emberek. Megláttam az X-Faktor szpotokat, és azt mondtam: „Ez lesz az én nagy lehetőségem!” Ha akkor nem lépek, örökre bántam volna, és azóta is ostoroznám magam.

Ilyen önostorozó típus vagy?

Tudok olyan lenni. Szinte mindent, mindenkinek meg tudok bocsátani könnyen, de magammal szemben ez nem igaz. Hosszú időbe telt megtanulnom, hogy hibázni nagyon is ér.

Az áttörésig őrlődtél valamennyire annak súlya alatt, hogy édesapád, Wolf Péter a magyar könnyűzene meghatározó alakja? Láttunk már olyat, hogy a szülő árnyéka teherként nehezedik a gyerekre.

Nem. Korán zenei útra léptem: zeneiskola, zenei gimi, Zeneakadémia – minden a zenéről szólt már kiskoromtól kezdve. Közben tudtam, hogy könnyűzenét akarok énekelni. Volt egy megállapodás az apámmal, hogy nem lépek az ő útjára. Ha énekes lenne, még nehezebb dolgom lett volna. Néhány éve Sting itt lépett föl, és a fia volt az előzenekar. Azon gondolkodtam, hogy, jaj, szegény srác. Kint állt a színpadon, tök jól nézett ki, de nem annyira jól, mint Sting. Jól énekelt, de nem annyira, mint Sting. Jó bulit csinált, de nem olyat, mint Sting. Ha nem tudjuk, hogy ki az apukája, akkor talán azt mondjuk: de jó ez a srác! Így csak egy árnyékot láttam.

A magyar zenei életben is látsz olyan példát, hogy apuka szárnyai alatt van a gyerek. Mi ezt megbeszéltük apámmal, hogy tilos.

Ő azt mondta: bármiben segíti a tanulmányaimat, amíg én tanulni akarom a zenét. De: találjam meg a saját korosztályom embereit, a zenészeket, hangszerelőket, producereket, menedzsmentet. Sokkal nehezebb volt így, mintha azt mondtam volna: add ide a telefonodat. De jobb érzés ez, mert minden egyes lépcsőfok az enyém.

Az X-Faktor, amiben te szerepeltél, még egy nagyon más típusú műsor volt, mint a mai. A most futó tehetségkutatók inkább szórakoztatnak vagy elborzasztanak téged?

Nagyon sok érzelmet produkálnak, nem véletlenül. Az a cél, hogy az érzelmeinkre hassanak. Az első évad, amiben szerepeltem, tényleg szuper volt, és a kornak megfelelően sokkal klasszikusabb, egyúttal azt is gondolom, hogy a kereskedelmi tévé egy biznisz. Azt fogják adni, amire szükség van. Amit ezekben a műsorokban látunk, bizonyos értelemben egy tükör nekünk. Rég nem lenne porondon a show, nem ilyen volna a zsűri, ha nem ezt akarná a közönség. Szokták mondani, mi a francnak kellenek még tehetségkutatók. Nem értek egyet: ülünk a kanapén, nézzük, közben rákeresünk egy-egy versenyzőre az Instán, a TikTokon, néha kommentelünk. Mindig van egy-egy frissen fölbukkanó jó karakter. Nekem egy ilyen műsor hozta el azt az ismertséget, amire sok évig vágytam. Másoknak is lehetnek most hasonló motivációik.

A tehetségkutatóban feltűnés csak az első lépcsőfok. Ha vége, jön a tanulás, az önfejlesztés – épp erről posztolt nem is olyan rég édesapád a közösségi oldalán. Ő Tóth Gabi Fidesz-kongresszuson látott performanszára írta azt, hogy amennyiben a hirtelen jött sikert nem követi képzés, fejlesztés, az valójában nem sokat ér egy karrierben.

Mindig azt hallottam otthon, hogy az éneklés is egy szakma, tanulni kell. Van a millióból egy, például Whitney Houston, aki tökéletes előadónak született. A többiek ezt tanulják. Én is kaptam egy tehetséget a Jóistentől, a sorstól, és ezt ki kellett dolgozni. A mai napig nagyon sokat dolgozom a hangomon, ettől érzem, hogy fejlődöm. Ez egy véget nem érő történet. Tanítok a Debreceni Egyetemen éneket, de közben jelentkeztem mesterszakra, mert azt érzem, még én sem vagyok kész, tudnak még olyat tanítani, ami nincs a fejemben. Én sem skálázok minden egyes nap, de olyan fellépés elképzelhetetlen, hogy a színpadra lépés előtt ne tenném meg.

Nemrég írtak rólam egy vérlázító cikket, hogy »a NER kegyeltje vagyok”, attól padlót fogtam. Számomra ez a jelző azt jelenti, valaki érdemek nélkül, a kapcsolatai révén pénzhez, támogatáshoz, előnyhöz jut. Én munkával értem el mindent, nem azért, mert valahova benyalintottam.

Aki benne van, jól tudja, nem egyszerű szakma ez, főleg 51 évesen fennmaradni úgy, hogy ebből is élek meg. Pokoli rosszul érintett az az írás, mert minden, amit csinálok, annak a munka a magja. És azt éreztem, ezt vonják kétségbe.

Erről még beszélünk később, csak a tehetségkutatókról hadd kérdezzek még valamit: a közmédián futó A Dalban ültél már zsűripultban. De mi a helyzet a kereskedelmi csatornákkal? Ott inkább vendégszereplő vagy versenyző vagy. Nem hívnak zsűrizni? Tény, hogy nehezen tudlak elképzelni, ahogy Majkával vitázol az RTL-en, vagy Tóth Gabival kerülsz szóváltásba a TV2-n.

Voltam castingokon, egyszer-egyszer majdnem összejött a dolog. A Dalban anno azért szerepeltem, mert, aki részt vett az Eurovízión, az a következő évben zsűrizhetett. Utólag visszanéztem magam, szerintem borzasztó voltam. Tanultam belőle és nagyon vártam egy következő lehetőségre, hogy megmutassam: meg tudom csinálni.

Milyen értelemben?

Zsűrizni nehéz. Otthon, a kanapén vicces vagyok, szókimondó, jópofa. Aztán beülsz egy ilyen székbe, szakmainak kell lenned, de ne úgy, hogy elkapcsoljanak a nézők, mert untatod őket. Építő jellegű kritikát kell mondj, de lehetőleg ne alázd porba a versenyzőt. Nagyon összetett feladat. Később visszahívtak újra A Dalba, arra már nagyon tudatosan készültem. A kereskedelmin futó műsorok nagyon mások: ott a zsűri is showelem, ennek mentén válogatják össze a szereplőket. A producerek pontosan tudják, kiket keresnek. Én visszafogott nőnek tűnök, akinek fontosabb a szakmázás, a hangképzés, a klasszikus értékek. A valóság persze ennél sokkal összetettebb.

Érdekes lenne berakni egy nagyszájú rapper mellé egy olyan nőt, mint én. Talán egyszer lesz olyan bátor egy producer, hogy ezt meglépje.

A szakmai nívódon az nem csorbítana?

Azt tartom igazi elfogadásnak, ha valakivel nem azért ülsz le dolgozni, mert ugyanúgy gondolkodik, mint te. Hanem, mert fontos egy nagy, közös ügy, például a tehetségkutató. Akkor leülök az ördög mellé is, hogy együtt dolgozzunk.

A kereskedelmi tévében próbálták formálni olyan irányba a személyiséged, amiről azt érzeted, nem te vagy?

Minden műsorba kell a sztori. Ha valaki szimplán jól énekel, jól néz ki, az kevés. Az X-Faktorban én voltam az anyuka: férj pipa, gyerek pipa, civil munka pipa – jöhetett a zenei befutás. A producerek talán úgy látták, ezzel a karakterrel könnyen tud a közönség azonosulni. A mai napig kapok visszajelzéseket, hogyha én ennyi idősen el tudtam kezdeni a pályát, akkor másnak is sikerülhet más szakmában. A legutóbbi dalom, a Jobb később, mint soha is pont erről szól. Későn érő típus vagyok. Ami nem tetszett sokáig, hogy rám aggatták a díva jelzőt. Én voltam „A Díva”. Nem éreztem magam annak. Szépen kisminkeltek, szép ruhákat kaptam, voltak nagyívű dalok, amiket előadhattam, de hát én addig blueskocsmákban, bulikban énekeltem, ennél a jelzőnél lazábbnak tartottam magam. Ahogy teltek az évek, és az önismeretem ment előre, rájöttem, hogy igen, díva is vagyok. Nem véletlenül látták meg bennem.

Ahogy említetted, Debrecenben tanítasz a Könnyűzenei Intézetben. Van olyan diákod, aki akart már tehetségkutatóba jelentkezni? Ha igen, mit tanácsoltál neki?

A saját diákjaimmal szoktam erről beszélgetni. Próbálom őket felkészíteni erre a szakmára, huszonévesek. Mindig azt mondom, hogy hallgassanak a megérzéseikre, én csak azt tudom elmondani, nekem mi működött az X-Faktorban. Az élet fontos része, hogy bárhová mész és megmutatod magad, mindig benne van, hogy szembe kell nézni a bukással. Én azzal is számoltam, hamar rájönnek az emberek arra, hogy én voltam a Kis Vuk, és onnantól jönnek a ciki mémek, mindenki rajtam fog röhögni, a szüleim elsüllyednek szégyenükben. Aztán végiggondoltam: és akkor mi van? Továbbmész az úton. Ha a diákjaim fantáziáját piszkálja a tehetségkutatózás, én mellettük vagyok. De számoljanak azzal, hogy lehetnek negatív élményeik is. Ilyen az élet.

Te is a megérzéseidre hallgatsz, mikor celebműsorokban való szereplést elvállalsz? Voltál Az Árulókban, nemrég a Kincsvadászok VIP-ben.

Ha jönnek nekem való műsorok, szívesen megyek. Amiben énekelni lehet, oda még szívesebben, hisz az szakmába vág. Ezeken kívül olyanokat vállalok, amihez nem trashcelebség kell, azt nem tudom jól hozni. Bogarat nem eszek a világ másik felén, de Az Árulókba újra elmennék, már holnap!

A bogárevés után forduljunk rá egy komolyabb témára: beszéljünk a Pride-ról! Nem tavaly júniusra tehető, hogy szolidáris lettél az LMBTQ-közösséggel vagy bármilyen kisebbséggel, ám most nagyon határozottan álltál ki mellettük, és ez meglepő volt sokaknak. Miért mondtál igent a szervezők felkérésére, hogy megnyisd az eseményt a fellépéseddel?

Óriási élmény volt, megtisztelőnek éreztem minden idők legnagyobb hazai Pride-ját megnyitni.

Stockholmban is voltam Pride-on. Az sem titok, hogy LMBTQ-körökben az Eurovízió kedvelt esemény, és olyan közönséget kaptam a verseny idején, ami azóta is megmaradt. Nemcsak akkor kell jó fejnek lenni a közönséggel, mikor kifizetik a koncertjegyet, hanem akkor is, mikor támadás, bántás éri őket. Az üzenet, amit megfogalmaztam a két dalommal a Pride-on, annak harsognia kellett: mindenki azt szerethesse, akit akar. Aki azt mondja, hogy a szexuális orientáció döntés kérdése, az szerintem már döntött ilyenről az életében, és esetleg a saját, titkos, eldugott vágyaival ellentétesen tette, mert nem merte önmagát vállalni.

Aki ellenzi az azonos neműek közti házasságot, annak azt tudom tanácsolni, hogy ne kössön házasságot azonos neművel.

Néhány hete Rómában voltam, és a Trevi-kútnál állt két srác kézen fogva. Majd megcsókolták egymást. Tudod, mi történt?

Semmi.

Semmi. 2026 van, haladjunk már a korral.

A jelenleg regnáló hatalom nem ismer pardont ilyenekben.

Figyelj, néhány évtizeddel ezelőtt én nőként még nem is szavazhattam volna, vagy nem lehetett volna saját bankszámlám. Most már eljutottunk oda, hogy ezt is megugrottuk. Szeretnék olyan helyen élni, ahol ez le van tojva. Persze értem, hogy, aki nem ebben nőtt fel, nem ebben szocializálódott, gyerekként nem beszélgettek vele erről, annak nem lehet lenyomni a torkán egyik napról a másikra. Rávezetni a mások iránti empátiára valakit egy hosszadalmas folyamat, amit nem lehet megúszni. Én követőkkel rendelkező, ismert ember vagyok, kötelességem példát mutatni sok dologban.

Annak, hogy meglepődött a közvélemény a Pride-fellépéseden, köze lehet ahhoz, hogy téged valamiért „fideszes énekesnőnek” könyveltek el sokan?

Amikor az Eurovízión szerepeltem, a döntő napján Orbán Viktor kiírta, hogy »Hajrá, Kati!”. Ha valaki egy nagy nemzetközi versenyen képviseli az országot, annak a sarki pék és a miniszterelnök is kiírhatja, hogy szurkol neki. Föllépek mindenhol, és aki az elmúlt 20 évben ugyanígy föllépett városi rendezvényen, falunapon, egészen biztos, hogy van fotója legalább egy polgármesterrel. Nekem is van. Az X-Faktor óta – már 16 éve – önkénteskedem az Ökumenikus Segélyszervezetnél, amelynek Lévai Anikó az egyik jószolgálati nagykövete. És akkor mi van?! Vagyunk ott sokan, ismert emberek is – ingyen csináljuk, mint mindenki. Nem tudom, engem ki hová kategorizál, egy biztos: soha nem láthattak párttribünön tapsikolni, nem kívánok ilyen csapatba tartozni– én a színpadhoz tartozom.

A gyermekvédelem szintén fontos témád – posztoltál róla a közösségi médiában. Ez már a második olyan topik, amivel érzékeny pontjára tapintottál a hatalomnak. Érezted hatását, például egy lemondott fellépés, néhány dühös hangú komment formájában?

Abszolút nem történt semmi ilyesmi. Vesztettem és nyertem is követőket, kaptam pár gúnyos és kritikus kommentet, de nem viselt meg. Szerintem fordítva ülünk a lovon: nem akarom, hogy a gondolataimat meghatározza a politika, inkább fordítva. A gyermekvédelem is olyan téma, amit elsődlegesen otthon kell elkezdeni. Hogy egy társadalom milyen állapotban van, megmutatja az, miként bánik a gyerekekkel, a rászorulókkal, a kisebbségekkel, az idősekkel. A kiszolgáltatott gyerekekbe nem lehet még egyet rúgni. Az a fiatal, aki javítóintézetbe kerül – valószínűleg egy pokoli nehéz múlttal –, az további agresszivitással, kihasználva, megalázva egészen biztosan nem tud új esélyt kapni egy normális életre. Ezeknek az ügyeknek a végére kell járni, valakiknek felelniük kell! Azt kell mondani a végén: hibáztam, bűnös vagyok, vállalom a következményeket.

Ezért zavart, amit Nagy Feró mondott a Szőlő utcai ügyben? Telefont ragadtál, posztoltál, elküldted a fenébe.

Ferót jól ismerem, dolgoztam vele, mentorom volt az X-Faktorban, először ugyan nemet mondott rám, de aztán megharcolt értem, támogatott. Most viszont baromságot mondott, ráadásul hangosan. Az a fő baj ezzel, hogyha csak egyetlen ember is ugyanígy gondolkodik a kiszolgáltatottakról, azzal megerősítve érzi magát, hiszen egy ismert sztár hitelesítette ezt. Ez nagy hiba. Így hát egy másik ismert embernek ki kell állnia, el kell mondania az ellenvéleményét, hogy ez nem oké, még akkor sem, ha csak rosszul sikerült tréfának szánta, netán lojális akart lenni valakikhez.

Kötötte az ebet a karóhoz sokáig. Aztán jött egy bocsánatkérés. Akár idézőjelbe is tehetném.

Az nem volt bocsánatkérés.

Beszéltetek azóta?

Nem.

Említetted, hogy politikai rendezvényeken nem láthatnak tapsolni. Hívni azért szoktak?

Nem érzem magaménak, hogy ott üljek. Énekesnő vagyok.

Beszéljünk olyan dolgokról, amik talán még zavarhatnak: szerinted igényes a mai magyar popzene?

Nálunk nagy arányban van silány amatőr zene, ami külföldön nincs. A nagyon igényes popzene tarol az angolszász területeken, itthon kevésbé. A zenét nem kötelező tanulni, úgy is csinálhatja jól az ember, ha van megfelelő mondandója. Nekem fontos a hangképzés, de azt maximálisan elismerem, egy jó hang önmagában nem elég, ha nincs mondanivaló mögötte. Én is kigyúrtam magamból a fontos dolgokat, amiket jó énekléssel át tudok adni. Egy szó, mint száz: sok a vacak minőségű zene. A magyar könnyűzenével úgy vagyok, mint a jó és rossz minőségű ételekkel. Ha egy rántott hús nagyon finom, mert jó minőségű a hús, klassz a házi panír, nem 400 éves olajban sütötték ki egy Köjál által sohasem látott konyhában, azt érzed. A zenében ez a fajta igényességre való hajlam nincs meg.

Leromlott a közízlés?

Néha úgy érzem, hogy a zenében igen. A kajában inkább javult.

Ott is a mennyiségre megy az emberek többsége, nem a minőségre, az élményre, amit egy jó étel adhat.

Ha bárki elé leraksz egy jó és egy szar rántott húst, meg tudja állapítani, hogy köszöni szépen, a jót kéri. Kapcsolj be egy külföldi rádiót: Lady Gaga, Dua Lipa, Pink… Mi Dandó Zolikával, a gitárosommal szétszedtük sávokra egy-egy dalukat, azok úgy vannak összerakva, hogy diplomamunkát lehetne írni belőlük. Az enyémeken is így dolgozunk, mégis küzdök, hogy eljusson az emberekig. Nem vagyok TikTok-sztár, és sokkal többet melózom a zenéimen, a koncertjeimen, mint a közösségi oldalaimon. Mondjuk ezen talán változtatni kellene.

Nemrég megosztottál egy intim fotót a pároddal. Lehet tudni valamit az úriemberről?

Balázsnak hívják, nem szakmabeli, civil munkája van. Édes pofa, fantasztikus pasas, nagyon szeretem, szerintem hosszú távú lesz. Remélem! Tökre örült, hogy megosztottam az Instámon. Néha jön velem a koncertekre is, szívesen beül a turnébuszba, csípi a zenekar. Ha nem jön, kérdezik is, hogy hol van.

Az ma már elképzelhetetlen, hogy a jövőben bulvármagazin címlapján ölelkezz vele?

Most annak gondolom, de azt is elképzelhetetlennek tartottam néhány éve, hogy kirakjak egy közös képet a párommal. Féltettem a bőrömet. A gyerekeimről is szívesen megosztanék fotókat, de be vannak oltva az ismertség ellen, nem kívánják a reflektorfényt. Meghagyják nekem.

A munka és magánélet közti egyensúlyt sikerült megtalálod?

Összevissza. Ez mindig is így volt. Jó kislány vagyok: mindenhol próbálok ott lenni, megfelelni. Egy idő után persze kidőlök, mint a zsák. Ez a szakma valahol mindig lelkiismeret-furdalással jár. Ha sokat dolgoztam, az volt a baj, úgy éreztem, rossz anya vagyok. Ha meg otthon voltam, azon pörögtem, miért nem dolgozok többet. Már nagyok a lányok, sokkal szabadabb vagyok. Szeretek és tudok is dolgozni, van bennem lelkesedés: májusban például anyák napi koncertet adok, ahol a női lét különböző szerepeire fókuszálunk. Életem luxusa, hogy az a munkám, amit imádok, és, amit ingyen is csinálnék.

The post Wolf Kati: Engem soha nem láthattak párttribünön tapsikolni, nem kívánok ilyen csapatba tartozni first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu