Zenthe Ferenc lázadó Jóbként vonult be a magyar színművészet örök óriásai közé

Zenthe Ferenc volt a 2×2 néha 5 Kerekes Andrása, a Csendes otthon Berki Andrása, A Tenkes kapitánya Eke Mátéja, a Patyolat akció Bozsó törzsőrmestere, a Tüskevár István bácsija, és e filmszerepek mindegyikében széles körben hódított, ráadásul több mint harminc éve játszott már a Madách Színházban, amikor hatvanhárom esztendős korában élete legnagyobb alakításához érkezett.

Olyan volt az 1983. december elsején bemutatott, a ZDF (nyugat)német televízió közreműködésével készült Jób lázadásában, mint Szabó Ernő a Hannibál tanár úrban, Páger a Pacsirtában vagy Latinovits a Szindbádban; már elsőre azt érezte az ember, a filmtörténetnek játszik. Csodálatos mozi a Jób lázadása, de mindenekelőtt Zenthe Jóbjától felemelő.

Az, hogy megkapta érte a kritikusok díját, csak csipetnyi adalék ahhoz képest, hogy bevonult a magyar színjátszás óriásai közé. Nem mondható, hogy a főszerepet rászabták, mégis mintha neki írták volna. A néző sokszor azon kapja magát: valóban egy zsidó parasztembert lát a vásznon. Aztán persze visszazökken, hogy egy művész van a színen, és adja a legtöbbet, mi adható.

Amilyen humanista, olyan nehéz film a Jób lázadása. A Petőfi Népe joggal írta:

Amikor megjelenik a vége felirat, még annyira a látottak hatása alatt van az ember, hogy egyszerűen nem tud felocsúdni hosszú másodpercekig; mozdulatlanul, a könnyeivel küszködve ül tovább nézőtéren. Szívszorító, elgondolkodtató alkotás. Talán nem túlzás kijelenteni: az utóbbi évek egyik legjobb munkája a hazai filmiparban.

Ilyen hangulat uralkodott a Horizont (a régi Híradó) moziban a Schindler listája vetítésekor. Már elsötétült a vászon, felkapcsolták a villanyt, és senki nem mozdult. Ám a külföldi filmek kategóriájában Oscar-díjra jelölt Jób lázadásában nincsenek olyan szörnyű részletek, mint a hétszeres Oscar-díjas Schindlerben. Gyöngyössy Imre és Kabay Barna – valamint a zenthei színvonalon mozgó operatőr, Szabó Gábor – műve úgy idézi meg a gonoszt, hogy azt a jón keresztül ábrázolja finoman és aprólékosan.

A forgatás részben a borsodi Tiszatarjánban, részben a nyírségi Nagykállón zajlott. A filmben többször hallhatók a Szól a kakas már című dal motívumai. Nem lehet véletlen, hogy Taub Eizik nagykállói rabbi szerzeményét választották aláfestésnek. (Palya Bea 2009-ben kiadott Egyszálének című lemezén lenyűgöző előadásban szólal meg.)

Gyöngyössy Imre így beszélt az előkészületekről: „A Tisza mentén találtunk megfelelő helyszíneket. Ez az egykori csodarabbik földje. Megkerestünk kihalt temetőket, romba dőlt templomokat, ráakadtunk néhány ott élő családra. Játékfilmünk mellett fontos kiegészítő dokumentumanyagot forgattunk. Fölfedeztük, hogy a csodarabbik földje rokonítható Chagall ősvilágával, de olyan ősi magyar etnikum, hogy Martin Buber új magyar ősmesét írhatott volna belőle. Fájdalom, alig maradt túlélője az üldöztetéseknek.”

Gáspár Miklós A Jób lázadása című film.

Az Élet és Irodalom még a kulisszákat is díjazta:

Itt van az egész. Karnyújtásnyira. Itt, Közép-Európában. Magyarországon. A Felső-Tisza vidékén. Ismerős a táj. Ismerősek a tájban a házak, a fák, az utak, a vizek. És bár soha nem volt hozzá szerencsém, ismerős a föld eme fia is. Itt van? Jaj, dehogy van! Nincs már itt! Üres a helye. Elvitték őt is. Tudom, miért, hogyan és hová. Tudom a végét. Olvastam a népirtás történetét, a hosszú fejezetet az újkori borzalmak könyvében. Csak itt volt. Már csak emlékezni lehet rá. Felidézni a vetítővásznon.

A Hajdú-Bihari Napló rálelt a rémségben a szépségre: „Az öreg zsidó házaspár alakja és a belőlük kisugárzó szeretet és emberség bizonyítja, hogy egy elembertelenedett világban is lehet egymás iránti szeretetben élni. Mindennapi szóhasználatunkban a vénember és vénasszony szavaink szinte már pejoratív színezetűek, de a két öreg szájából hallva az egymásra utaltság, az egymáshoz kötöttség és az egymás iránti szeretet fejeződik ki bennük.”

A Magyar Nemzet is azonos hullámhosszon volt az alkotókkal: „Égre kiáltó bűnök ellen emel szót ez a film, és síkra száll a szeretet, a szerelem, az élet továbbplántálása, a túlélés érdekében, de csöndesen teszi, szinte azt lehetne mondani: hangulatosan. E hangulatnak nem csak az idill és borzalom határán egyensúlyozó meseszövés a fölidézője, hanem Szabó Gábor szemgyönyörködtető színes fényképezése is: külsői ugyan a természet és az öröklött falukép szépségeit rögzítik többnyire, talán szembeállítva némely emberek természetellenesen gonosz magatartásával, belsői viszont gyakran ikonokra emlékeztetően finom ragyogásúak.”

A Hétfői Hírek sem fukarkodott az elismeréssel, még ha bírált is: „A Gyöngyössy, Kabay alkotópár új filmje korántsem hibátlan: akad benne vontatottabb, fáradtabb jelenetsor is. De utolsó harmada remekmű. Megrázó, jóért lázító, mélységesen megrendítő.” Az Esti Hírlap pedig kiemelte: „A Jóbot alakító Zenthe Ferenc szenzációsan jó. Anélkül, hogy egy pillanatra is felhasználná a szerep százados sablonjait, egyszerre hitelesen gyakorlatias paraszt, akinek minden mozdulata a tárgyak vaskos világához, a természet hétköznapjaihoz kötődik, ugyanakkor a mesebeli zsidó ember, aki a legtermészetesebb hanghordozással képes ugyanabban a mondatban esetleg az állatok szaporodásáról, a gyerek neveléséről és az élet természetéről beszélni. Méltó partnere Temessy Hédi. Az ő játéka is sallangmentes, semmi a kínálkozó külsődlegességekből; az örök ember, az örök anya lett az ő megformálásában Róza néni.”

Volt még egy főszereplő, a tíz éves Fehér Gábor Békásmegyerről. A kölyök bámulatos természetességgel és kisugárzással adta a hét porontyát elvesztő és szándékosan egy keresztény kisfiút örökbe fogadó Jób gyermekét. A nem színésszé, hanem szakáccsá, majd pincérré lett kiskamaszról annak idején azt írták: „Képes arra, hogy többet mondjon a szavaknál. Ahogyan ő él és játszik a vásznon, azt látni kell.”

Az egész filmet látni kellett. A Somogy megyei Néplap érthető emelkedettséggel fogalmazott: