A totó első sorában 1986. március 16-án az szerepelt: Magyarország–Brazília 3-0, 1-es.

Ezt azért nem hittük volna még azzal együtt sem, hogy a magyar válogatott veretlen volt a brazilokkal szemben. Nyert ellenük az 1954-es, majd az 1966-os világbajnokságon – előbb 4:2-re, aztán 3:1-re, a kettő között a dél-amerikai labdaművészek egyetlen vb-mérkőzést sem veszítettek –, majd egy évvel azután, hogy a szambafutball nagyjai harmadszor is elhódították, így végleg hazavitték a Rimet Kupát, honfitársaink gól nélküli döntetlent értek el 1971 nyarán Rio de Janeiróban.

Hol volt az a nyár?

Tizenöt esztendővel később Tele Santana brazil szövetségi kapitány le akarta mondani csapata kétmeccses európai túráját, mert féltette játékosait a hótól és a fagytól. Ám a nyugatnémet szövetség már átutalta a brazilnak a frankfurti vendégszereplésért járó 75 ezer dollárt – hogy az MLSZ-nek mibe került a brazilok látogatása, azt nem hozták nyilvánosságra –, így a szakvezetőnek nem maradt más választása, össze kellett trombitálnia keretét.

Tele mester fújt, mint Armstrong, mert február közepén 29 játékost hívott meg. Talán számított a lemondásokra, ha nem is annyira, amennyivel minálunk szembe kellett néznie. Egy komplett világválogatott hiányzott a Népstadionban: nem védett Carlos kapus, nem játszott Leandro, Josimar, Julio Cesar, Mauro Galvao, Junior Leovegildo, Branco (védők), Toninho Cerezo, Falcao, Socrates, Zico, Dirceu (középpályások), Careca, Eder (csatárok).

Azért volt még jó néhány olyan futballista a Belo Horizonte közelében lévő Toca da Raposa edzőtáborában, akikre úgy hallgatott a labda, akár – az ötvenes évek propagandája szerint – Sztálinra a munkásosztály. Ám további hátulütő is akadt, hiszen a brazil válogatott 1985. június 30., a bolíviaiak elleni, Sao Paulóban rendezett vb-selejtező (1-1) óta nem vívott hivatalos mérkőzést, azaz a frankfurti fellépésig több mint nyolc hónapot töltött játék nélkül.

Ki is kapott az NSZK-ban 2-0-ra.

Ám az egetverő itthoni várakozáson ez sem változtatott. Még Esterházy Péter is tollat ragadott a budapesti találkozó előtt:

„Vajon normális-e az a különös ismertetőjellel nem bíró, közép-európai, szocializmuson edzett, ivarérett férfiú (és ezernyi társa), aki két napi hideg élelemmel kiköltözik a Népstadion jegypénztára elé, hogy biztosan kapjon belépőt valamiféle futballmeccsre? Nem, nem normális – írta. – Aránytalan, értelmetlen, zavaros, zagyva, összevissza, badar, marhaság, őrültség.

De régóta várok már effajta őrültségre… Merthogy katasztrofálisan normálisak vagyunk. Nem józanok, inkább fásultak, nem ép eszűek, inkább ügyesek. Unalmaskán centizgetünk. Itt mindenki olyan normális. Én is. Ám most megjöttek a brazilok.

A tribünökön 76 000 néző foglalt helyet, mert a nevezetes alkalomra a Népstadion valamennyi szektorában elkészültek a több éve tartó felújítási munkákkal. A két eredményjelzőre a következő nevek kerültek fel:

Disztl Péter – Sallai, Nagy Antal, Garaba, Varga József – Hannich, Kardos, Détári, Bognár – Kiprich, Esterházy, illetve Leao – Edson, Oscar, Mozer, Dida – Elzo, Silas, Alemao – Renato Gaucho, Casagrande, Sidney. Majd a megsérült Bognár Györgyöt már a tizedik percben Burcsa Győző, aztán Kiprich Józsefet a második félidőben Kovács Kálmán, Garaba Imrét Csuhay József, Sidney-t Müller váltotta fel.

A mérkőzés:

Kovács Kálmán gólt is lőtt, mégpedig jókor – habár lehet-e rosszkor gólt rúgni? –, mert a szünet után nyomtak a brazilok, veszélyben volt a Détári Lajos fejesével megszerzett vezetés. Az ifjú cserecsatár így idézte fel hőstettét:

„Esterházy Marci kiugrott, és nagyon drukkoltam neki, hogy rúgja be. Részint azért, mert kellett a második gól; részint meg azért, mert tudtam, ha ő nem teszi be, akkor csak én következhetek… Mit hoz a sors, Marci elvállalta, mégis én lettem a főszereplő. Amikor Leaóról felém pattant a labda, a pillanat tört része alatt átfutott bennem, hogy itt állok szemben a tök üres kapuval, körülöttem 76 ezer gólra éhes szurkolóval. Ha most elhibázom, mehetek kapálni! Végig csak arra koncentráltam, nehogy kirúgjam a labdát a Keleti pályaudvarra… Valahogyan sikerült belekalimpálnom, s aztán láttam, hogy bent van.”

Majd Esterházy is besimított egyet – másodszorra, mert elsőre Leao mentett –, a honfitársaival Budapestre érkező Mario Zagallo pedig azt mondta a 3-0-ról:

A brazilokat jöttem nézni, de csak a magyarokat láttam.

Nála persze magasan volt a mérce, hiszen játékosként nyert világbajnoki címet 1958-ban és 1962-ben, majd szövetségi kapitányként 1970-ben. A brazil válogatott szakvezetőjeként lenyűgöző mérleget produkált: 121 mérkőzés, 87 győzelem, 24 döntetlen, 10 vereség (két súlyos csalódással, az 1974-es vb negyedik, valamint az 1998-as világbajnokság második helyével).

Frankfurtig Santana statisztikája sem festett rosszul: 38 mérkőzés, 27 győzelem, 8 döntetlen, 3 vereség. Még Budapest után is tűrhető lett volna az összesítés, de két „ruha” egymás után, egyetlen nyamvadt brazil gól nélkül…

A vendégeket rendesen lehordták hát hazájukban, a pesti karnevál láttán viszont annál inkább éltette a világsajtó hazánk fiait. A francia L’Humanité „magyar szambáról” írt, az olasz La Repubblica Détárit „a magyar Platininek” nevezte, az osztrák Kronen Zeitung szerint „a brazil válogatott alárendelt szerepet játszott”. (Ha ez nem is volt teljesen igaz, a játék képéről sok mindent elárult a korabeli kimutatás: a magyarok 36 perc 4 másodpercig, a brazilok 26 perc 57 másodpercig birtokolták a labdát.)

A magyar futballistákon kívül a legnagyobb bravúrt a Népszava produkálta, e napilap ugyanis előre megjövendölte: „Március 16. felejthetetlen ünnepnap lesz a labdarúgás szerelmeseinek életében.” A Képes Sport pedig már-már irodalmi magasságokba emelkedett a mérkőzés után:

Vasárnap volt. A brazilok elleni győzelem vasárnapja. Megboldogult Zelk Zoltán ilyenkor szokott verset írni a futballról.

The post „A brazilokat jöttem nézni, de csak magyarokat láttam” – 40 éve verte Brazíliát a válogatott first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport