Sportágválasztását jelentősen befolyásolta, hogy gyerekkorában a Dózsa György úton, a Budapesti Honvéd SE sporttelepének szomszédságában lakott és az ablakukból éppen a kézilabdapályát látta.

„Amikor csak lehetett, néztük és élveztük a meccseket – átmásztunk a kerítésen, vagy ha a portás jószívű volt, beengedett minket –, tehát a kézilabda beleivódott az emberbe” – idézte fel az MTI-nek adott interjújában.

Három-négy évig az úszással is próbálkozott, de túlságosan monotonnak tartotta, majd futballista szeretett volna lenni, ám némileg túlsúlyos volt, nem rendelkezett olyan kiemelkedő tulajdonságokkal, amelyek ahhoz a sportághoz szükségesek, és ezt az edzők gyorsan felismerték.

Kevés jó kézist ismert

Már majdnem 15 éves volt, amikor néhány hónap alatt körülbelül húsz centit nőtt, ekkor kezdett kézilabdázni, de fél év után eltanácsolta az edzője, mondván, nem tudna játéklehetőséget biztosítani neki.

„Világéletemben Honvéd-drukker voltam, és könyörögtem, hadd maradjak még egy kis ideig, és ha tényleg nem megy, akkor magamtól fogok elmenni. De ez többé már nem került szóba, nem volt kérdés” – mesélte.

Már akkor, a saját példájából megtanulta, nagyon vigyázni kell, kire mondják, hogy tehetség, illetve egyáltalán mi az, hogy tehetség, mert ezt még a sportszakemberek és a pszichológusok is csak nehezen tudják definiálni, annyira szerteágazó.

Én rengeteg tehetséget ismertem, és nagyon kevés jó kézilabdázót

– árulta el.

A 18. születésnapján mutatkozott be a felnőtt élvonalban, az Elektromos ellen góllal és gólpasszal debütált. Hangsúlyozta: nagyon sokat köszönhet Faludi Mihálynak, aki akkor a Honvéd edzője, nyártól pedig a válogatott szövetségi kapitánya is volt, hiszen még ebben az évben, 1973-ban meghívta a nemzeti csapatba.

Mivel az ő posztján, balátlövőben túlkínálat volt, Faludi javaslatára eleinte beállósként játszott a bajnokságban, sőt az 1974-es világbajnokságon is.

„Az ifjúsági korosztályban volt egy csapattársam, aki azt mondta: bármiben lefogadom, hogy négy éven belül válogatott leszel. Akkor nem hittem neki, de három éven belül tényleg az voltam” – mesélte.

Honvéddal a csúcson

Kovács úgy fogalmazott, egy sor buktatón átesett, mert eleinte ő volt az ismeretlen katona a Honvédban, akit hagytak lőni, de mivel hatékonyan támadott, hamarosan már figyeltek rá. Ennek következtében a vb után volt egy nagyon rossz féléve, amikor visszaesett a teljesítménye, ezt követően azonban elindult felfelé a pályafutása.

Még csak 21 éves volt, amikor először szerepelt olimpián, ezt még két részvétel és négy világbajnokság követte.

A válogatottban 323 mérkőzésen 1797 gólt szerzett, mindkettő magyar csúcs, ráadásul akkoriban csak harminc-ötven találat született meccsenként, manapság viszont a hetven gólt hozó találkozók sem ritkák.

„Nagyon szerettem edzeni, nagyon szerettem védekezni, és természetesen támadni, gólokat lőni. És még volt egy nagyon nagy szerencsém, hogy találkoztam Kovács Lászlóval, aki az edzők edzője az én szememben. Tőle rengeteget tanultam játékosként és emberileg is. Ő egy nagyon meghatározó személyiség az életemben, a tanítvány-edző viszonyból pedig barátság lett” – magyarázta.

A Honvéddal hatszor lett bajnok, a BEK-ben pedig kétszer is az elődöntőig jutottak, majd 1982-ben Európa legjobbjai lettek.

„Úgy gondolok erre vissza, hogy nagyon nagy hőstett és élmény volt” – mondta. Szerinte ez is Kovács László érdeme és az általa alkalmazott szakmai munkának köszönhető. Nyertek bajnokságot csupán kettő és három vesztett ponttal is, tehát a hazai mezőnyben nem igazán akadt ellenfelük, mert a kézilabdatudás mellett döntő faktor volt, hogy a kemény edzésmunka jóvoltából kondicionális fölényben voltak az ellenfelekkel szemben.

Törött kézzel lett vb-ezüstérmes

Az első világbajnokságán hetedik lett a válogatott, a másodikon – amelyen a románok a dudaszó után lőtt góllal nyertek ellenük – kilencedik, a harmadikon pedig – amelyen háromszor is 20-20-as döntetlent játszottak – ismét kilencedik.



„Mindig csak egy hajszálon múlt, de mindig elcsúsztunk egy banánhéjon, ahogyan az olimpián is. Én már úgy voltam vele, hogy elátkozott generáció a miénk és nekünk ez valamiért soha nem fog sikerülni” – mesélte.

Végül 1986-ban, a 31. születésnapja előtt jött az áttörés, a vb-ezüstérem.

„Hihetetlenül jó érzés volt, mert kiderült, hogy mégsem vagyunk olyan balfékek. Akkor már idősebbek és tapasztaltabbak voltunk, ráadásul az addigi összes balszerencsénk megfordult, és legyőztük négy góllal a dánokat, eggyel a svédeket és eggyel Izlandot is” – idézte fel.

A harmadik meccsükön, Algéria ellen két helyen eltört a lövőkezének kézközépcsontja. Átesett az ellenfél egyik játékosán, de közben a gólszerzésre összpontosított, ezért már nem volt ideje tompítani.

„A kórházban azt mondta az orvos, hogy az ön számára véget ért a világbajnokság, és mutatta a röntgenfelvételeket. A mi csapatorvosunk viszont közölte, hogy nem, neki játszania kell! A helyi doktor azt hitte, hogy a kollégája nem érti, amit mond, de nekem tényleg játszanom kellett. Semmiféle külső nyomást nem éreztem, nekem ez belülről jött. Nem hagyhattam cserben a csapatot, ráadásul akkor jó esélyeink voltak” – mesélte.

A szállodába visszatérve levágták a gipszet a sérült kezéről, amivel a folytatásban is termelte a gólokat, de most is hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem érezte magát hősnek.

Nem véletlen, hogy küzdősportnak tartja a kézilabdát, ráadásul a Bundesligában ezzel minden mérkőzésen szembesülnie kellett. A korabeli szabályozás szerint csak válogatott játékosok igazolhattak külföldre, 30 éves koruk után, ő azonban már egy esztendővel korábban megkapta a lehetőséget, ezzel próbálták kárpótolni, amiért a bojkott miatt lemaradt az 1984-es Los Angeles-i olimpiáról.

Soha nem volt bólogató János

A sikerek Németországban sem kerülték el, bajnokságot és kupát is nyert, sőt a német válogatottba is csábították, de meg sem fordult a fejében, hogy éljen a lehetőséggel. Mint felidézte, már akkor is a Bundesliga volt a világ legerősebb bajnoksága, de amikor ő ott játszott, csak egy külföldit alkalmazhattak a klubok.

„Tudtam, hogy nekem mindig jól kell játszanom, akár a Honvédban, akár a válogatottban, akár Németországban, ahhoz, hogy esélye legyen a csapatomnak nyerni. És ez elég hosszú távon sikerült. Mindig tudtam újítani, valamit hozzátenni, vagy megelőzni az ellenfelet gondolkodásban.”

A legsúlyosabb sérülése is Németországban történt, porcleválás a térdében, de az orvos csodának nevezte, hogy ennyivel megúszta.

Még játszott, amikor Németországban elkezdett edzősködni, majd 1994-ben hazatért. Ez stratégiai döntés volt, mert két gyermeke közül a nagyobbik iskolakezdés előtt állt, de ma már másképp döntene.

A játékos-pályafutása ezzel még nem zárult le, mert egy felkészülési tornán – amelyen ünnepélyesen elbúcsúztatták volna – olyan jól teljesített, hogy Kaló Sándor szövetségi kapitány visszahívta a válogatottba, és 40 évesen szerepelt az 1995-ös világbajnokságon.

Ebben az is jelentősen közrejátszott, hogy közölték vele, a vb után átveheti a nemzeti csapat irányítását. Azt gondolta, hogy a tornán közelebbről is megismerheti a játékosokat, akikkel majd dolgozni fog, de csupán a 17. helyen végeztek és végül a kapitányi posztot sem ő kapta.

A későbbiekben még legalább három alkalommal neki ígérték a magyar válogatott szövetségi kapitányi tisztségét, de végül egyszer sem őt választották.

„A játékos-pályafutásom, a végzettségeim, a nyelvtudásom, a külföldi tapasztalatom, a nemzetközi ismeretségi köröm mind arra predesztinált, hogy legalább egyszer megkapjam a lehetőséget. De nekem nem voltak keresztapáim, és soha nem voltam bólogató János.

Egyrészt már túl vagyok rajta, nem forgolódok éjjel álmatlanul emiatt, másrészt nem tudom, ki veszített többet azzal, hogy így alakult

– magyarázta.

Mint rámutatott, az ő korosztályának a hozzá hasonlóan kiemelkedő játékosai később Németországban, Franciaországban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Romániában és Jugoszláviában is megkapták a lehetőséget a férfiválogatott irányítására, csak ő nem.

Nagy török lehetőség előtt állt

Később a női juniorválogatott élén bizonyított, hiszen előbb világbajnoki negyedik, majd ezüstérmes, utána pedig Európa-bajnoki ezüstérmes volt.

Ezt követően visszatért a férfiakhoz: a Szeged vezetőedzőjeként egyre jobb eredményeket ért el a nagy rivális Veszprém ellen, de a nagy siker váratott magára, márpedig Lele Ambrus klubelnök a harmadik szezon során közölte vele, hogy trófeát kell nyerniük, hogy maradhasson az edzői poszton.

A 2006-os Magyar Kupa négyes döntőjét május végén rendezték, ő viszont nem kockáztatta meg, hogy vereség esetén már ne találjon magának új állást, ezért az elválás mellett döntöttek. Akkor még nem tudhatta, hogy legyőzik a bakonyiakat a kupadöntőben.

Egy évvel később Törökországba költözött, ahol három esztendőt töltött. Előbb a férfi és a női felnőtt, junior és ifjúsági válogatottat is ő irányította, a következő két évben már csak a női felnőtt csapatot, amellyel 2009-ben ezüstérmes lett a Mediterrán Játékokon, az Európa-bajnoki selejtezőben pedig csak egy góllal maradtak alul összesítésben Dániával szemben.

Ilyen jó eredményeket azelőtt és azóta sem értek el, ráadásul az állami támogatás miatt a körülmények is ragyogóak voltak.

„Nagyon jó úton jártunk, és nem csak a felnőtt női válogatottal, hanem nagyreményű junior-, illetve ifjúsági csapatot is sikerült összeszedni, a lányok imádtak dolgozni. De Törökországban is rengeteg intrikus van, és nem biztos, hogy örömmel fogadják, ha egy külföldi sikeres” – mesélte.

Az ottani megbízatása úgy ért véget, hogy a szövetség új elnöke egy újabb, öt évre szóló megállapodást kínált neki, de hozzátette, hogy a következő két edzőtábort el kellene halasztani az egyik klub kérésére.

„Ezt nem engedhettem meg és otthagytam őket, de ma már tudom, hogy nem volt jó döntés. Ha most kellene döntenem, öt évet még biztosan kint maradnék.

Én mindig úgy gondoltam, hogy majd én megmutatom, és ha én jóindulatú vagyok, és a legjobbat akarom, akkor biztosan mindenki azt akarja, pedig ez nem igaz.

Akit Neagu rúgatott ki

Törökországból a román Ramnicu Valcea női csapatához vezetett az útja, ahol neves válogatott kézilabdázók szerepeltek, akár Bajnokok Ligáját is nyerhettek volna, de mint kiderült, ezt szinte csak ő gondolta így, a játékosok többsége nem.

Az akkor még csak 23 éves Cristina Neagu a szerződéshosszabbítása egyik feltételéül azt szabta, hogy Kovácsot menesszék.

„Egy-két évvel később találkoztam Ioan Gavrilescu klubelnökkel, aki azt mondta, hogy én voltam minden idők legjobb edzője a Valceánál, mert akkor volt erőnlét, volt taktika, volt fegyelem, és élete végéig szégyellni fogja, hogy kirúgott.”



A koronavírus-járvány előtt a Szent István SE-ben az utánpótlással foglalkozott, utána viszont felhagyott az edzősködéssel, de nem is hiányzik neki, az életkora miatt sem.

„Soha nem tudtam nyugodtan, érzelmek nélkül, hideg fejjel ülni a kispadon, és csak nézni egy meccset, vagy egy edzést. Másrészt annyira megváltoztak mentalitásban az emberek, hogy ez már nem nekem való, harmadrészt pedig tudomásul kell venni, hogy egyszer mindennek vége van.”

A magyar, az európai és a nemzetközi szövetség is hosszú évekig számított a szaktudására különböző testületekben, később pedig Magyarországon megválasztották a XX. század legjobb játékosának, illetve a Kézisek kézisének.

„Ez piszkálja a hiúságomat, tehát jól esik, másrészt viszont sajnos elszakadtam a kézilabdától, a szövetséggel nincs semmi kapcsolatom. Amikor arról volt szó, hogy jöjjünk haza Németországból, akkor azt hittem, hogy nekem a magyar kézilabdában biztosan mindig lesz helyem az elért eredmények alapján, de ez nem így van.”

The post „Azt hittem, hogy a magyar kézilabdában biztosan mindig lesz helyem, de ez nem így van” – 70 éves Kovács Péter, az évszázad játékosa first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport