A török éllovas Galatasaray Isztambulban 1–0-ra győzte le Arne Slot (no meg Szoboszlai Dominik és Kerkez Milos) Liverpoolját a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjének első meccsén. A vezetés már a hetedik percben megvolt: egy szöglet után a védekező középpályás, Mario Lemina kotorta a labdát a kapuba.

A Liverpoolnak tehát már a kezdés sem volt könnyű, de a folytatás, ha lehet, még nehezebben alakult.

A török szurkolók, ahogy azt a BL-meccseiken gyakran láthatjuk, pokoli hangulatot teremtettek, a futballban pedig minden mindennel összefügg: agresszív hangulatukkal a szurkolók agresszív letámadásba hergelték bele kedvenceiket. A nyáron Kerkezzel és Florian Wirtzcel dinasztiaépítésbe kezdő, de az idényben mostanáig még mindig szenvedő Liverpool nem találta a ritmust: hiába próbálta a csapat technikás középpályásaival az egyik szélen kihozni a labdát, és leginkább Mohamed Szalah irányába, a túloldalra forgatni a játékot, a négyes sorban, 4-2-3-1-et védekező, de rendkívül kompakt törökök nagyszerűen értek oda az ellenfelekre.

A vendégek a labda oldalán sokat próbáltak kombinálni, de nemigen használták ki a forgatásban rejlő lehetőségeket, így a Sallai Rolandot a hajrában bevető Galatasaray sok labdát tudott szerezni a pálya középső harmadában, a széltében kompakt, mélységben viszont hosszú csapat így rengeteg kontrát tudott vezetni.

A labdaszerzésekért a két védekező középpályás, a már említett Mario Lemina és az Unai Emery Arsenaljából ismerős Lucas Torreira felelt. A kontrákra a labda vonala előtt helyezkedő négy támadó indulhatott rögvest: a két szélen Noa Lang és a tavalyi török–magyarról ismerős Baris Alper Yilmaz, tízesben a brazil tehetség, Gabriel Sara, elöl pedig a Spalletti-féle Napoliban három éve megdicsőült, majd a topligák világából (sajnálatosan) gyorsan alászállt Victor Osimhen.

Több gól végül nem született, de kellemetlen játékával Okan Buruk csapata teljesen kibillentette a ritmusból az idén amúgy is sokat szenvedő ellenfélt.

Nyáron a Liverpool komoly bevásárlást tartott, de, ahogy Kerkezt és Wirtzet, úgy másokat is csak részben sikerült a csapatba integrálni. Az angolok ezúttal sem tudták, mikor gyorsítsák fel a játékot, és mikor lassítsanak: az előrefelé pulzáló, négysoros, 4-2-3-1-es emberfogásos védekezésnek ez a nagy előnye.

Felépített támadásban persze nem cifrázza túl a török csapat: bár Bardakci és Davinson Sánchez elkéri Ugurcan Cakir kapustól a labdát, a csapat inkább a leegyszerűsített, direkt és ezáltal olykor pontatlan játékot tudja felmutatni. Pedig elmozgó játék is van, ezt akár akkor is láthattuk, ha belenéztünk a Fenerbahce elleni idegenbeli bajnokiba. Lemina például rendszeresen visszalép a védők közé, ami által Torreirát egy sorral feljebb némileg egyedül hagyja, de legalább kicsalogatja a szintén gyakran emberfogással letámadó török ellenfelek struktúráját. A négy támadó a vonalak között is egész sokat mozog, Yilmaz például befelé. Sok tehát a mozgás, de gyakran mégsem elég, az ellenfél védői tapadnak, így sokszor elhamarkodott indítás vagy ívelés lesz a dologból.

De ez sem feltétlenül baj: ezekre vissza lehet támadni, a négy elülső ember ezután gyakran egyszerre van a labda oldalán.

S bár a szélső ilyenkor gyakran párharcra kényszerül, Osimhen legalább kifelé mozoghat, helyet csinálva Sarának és a túloldalról érkező szélsőnek. 4-2-3-1, direktség, egyszerűség, visszaköszön a 2010-es évek futballja. A keretben pedig török ígéretek és néhány, a topligából kirostálódott külföldi.

Ilyet mintha már láttunk volna – merthogy török csapat utoljára 2013-ban járt BL-negyeddöntőben, akkor José Mourinho Real Madridja volt az ellenfél. Török oldalon egyfelől a kor hazai sztárjai – Hamit Altintop, Burak Yilmaz, Inan Selcuk –, másfelől pedig a zenitjükön túl lévő, de mégiscsak nagy nevek – főként Wesley Sneijder és Didier Drogba vagy éppen Felipe Melo. A felállás akkor 4-4-2 rombusz, bátor, de leegyszerűsített játék. Az első meccsen idegenben sima, háromgólos vereség Madridban, a visszavágón nagy feltámadás, de a 3–2-es győzelem csak a tisztes búcsúra elég. A kispadon ekkor a nagy öreg, Fatih Terim – de akár Senol Günes is lehetett volna.

Tizenhárom év eltelt, de nem sok változott.

Merthogy válogatottszinten is hasonló emlékek derenghetnek – sok jó játékos, bátorság, nemzeti öntudat, agresszivitás, Fatih Terim és Senol Günes örök keringője – de a legutóbbi, Montella-féle csapat kivételével azért a 2016-os vagy épp a 2021-es török csapatra nem nagyon emlékszünk. A német, a spanyol, de akár az izlandi válogatott esetében is jellegzetes, már-már sztereotipikus játékkép van előttünk – de mit nevezhetnénk török stílusnak?

És itt van a kutya elásva: a kilencvenes évek utánpótlásreformja rengeteg klasszisszintű török játékost nevelt ki – a legelső, Hakan Sükür képviselte generáció első nagy skalpja a 2002-es világbajnoki bronz volt. Ám az akkori futball taktikai komplexitásában még nagyon messze állt a mostanitól: a technikai tudás és a hazai közegből hozott erő és agresszivitás azonnal az európai futballpiramis második szintjére hozta Törökországot, úgy a válogatott, mint a klubfutball szintjén. A tudás- és pénztőkében már akkor is a topligák felé nyílt az olló, de messze nem volt akkora a különbség, mint ma.

2008-ban a török válogatott még Eb-elődöntőre is képes volt, miközben a Fenerbahce csak kevéssel maradt alul a későbbi döntős Chelsea ellen a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében, miközben nem kisebb nevet igazoltak abban az évben, mint a legendás brazil balhátvéd, Roberto Carlos. A rutinos külföldiekre és hazai tehetségekre épülő modellt tehát ekkor már nem csak a Galatasaray követte Törökországban. Ennek a háttere viszonylag egyszerű volt: Recep Tayyip Erdogan miniszterelnöki ciklusa a kétezres években (még) hatalmas mennyiségű külföldi befektetést hozott a földrajzilag kedvező adottságú, nagy lélekszámú Törökországba. Ez alól pedig a futball sem maradt kivétel.

Azóta eltelt másfél évtized, és a török futballrecept nagyjából ugyanaz maradt, a világ más részein viszont a taktikai globalizáció nem maradt el: a módszertan elterjedésével, a taktikai diskurzus példátlan fejlődésével a topligák technikai és taktikai színvonala ma sokkal komplexebb mint tizenöt éve, ugyanakkor sematikusabb is lett a játék. Direktségre épülő 4-2-3-1-gyel akkortájt még nemcsak a törököknél, hanem a topligákban is sokan házaltak (gondoljunk épp a Mourinho-féle Realra), ma viszont a BL-mezőnyben szinte csak a Galatasaraytól látjuk viszont, egy régi kor anakronizmusaként. Ám ez benne a szép: az Arteta és Maresca képviselte robotkorszakban lehet, hogy az ilyesmit is újra értékelni tudjuk.

Akár összejön a továbbjutás, akár nem.

The post Egy letűnt rendszer utolsó képviselője – vajon megtalálja a Galata ellenszerét a Liverpool vagy BL-kiesés lesz a vége? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport