Gyarmati Andrea: Mire leértem a páternoszterrel, nem maradt mellettem senki

Thumbnail for 6577629

Régen úgy hívtuk, hogy élménybeszámoló, manapság elegánsabb neve van, azt mondják rá: közönségtalálkozó.

Régen számos ilyen meghívásnak kellett eleget tenni; akkor is, most is megtisztelő az érdeklődés és a szeretet, amit ilyenkor megélhetek.

Az is varázslatos, milyen fals elképzelések élnek mindannyiunk fejében az általunk nem ismert tevékenységekről. Arról például, hogy miképpen is működik egy élsportoló vagy edző, színész, író, orvos, kazánkovács, masiniszta. Mik a motivációi, hogyan dolgozza fel a sikert és a kudarcot.

Popper Péter a tanárom volt, később a kollégám a Gyerekklinikán, majd a barátom. Rettenetesen kíváncsi ember volt. Mindent szeretett volna megérteni (vagyunk így egy páran), és gyakran kérdezte:

Mondd, nyuszi, mi vesz rá egy vélhetőleg épelméjű lányt ilyen döbbenetes melóra, csak azért, hogy előbb érjen a medencefalhoz, mint egy másik kettyós?

Jobbára a válaszom után is a csodálkozást láttam Péter szemében.

Ugyanezt éltem meg a régi élménybeszámolókon is.

Miért csinálom, ki segít és miben, mi visz előre, mi hátráltat; az élsportnak van-e hosszú távú, életre szóló haszna, kára.

És érdekes, bár a világ változik, és nyilván benne változunk mi is, van, ami ennyi év után is ugyanúgy kerül terítékre, mint hajdanán.

Néhány hete – boldogság – meghívást kaptam egy Budapesthez közeli településre, ahol elhangzott egy fontos, valójában nem csupán a sportot, hanem az élet egészét érintő kérdés, amire sok éve is válaszolnom kellett.

Nevezetesen:

Mennyire voltál egyedül egy-egy verseny előtt, alatt, után? Kik álltak melléd, és kik hagytak cserben?

Nem semmi kérdés!

Fiatalon megtapasztaltam, hogy az élet egyéni sportág.

A rajtkövön, a vizsgák előtt, a szülőágyon, vagy, amikor elveszted egy szerettedet, egyedül kell megbirkózz a nehézségekkel. A döntéseidben is jobbára egyedül vagy, tiéd a felelősség. Ám jó, ha van melletted, veled valaki. Aki néha már azzal sokat segíthet, hogy nem árt, csak csendben marad.

Régen is azt mondtam, ma is állítom: olyan ez, mint egy páternoszter.

Amikor elkezdtem komolyan sportolni, a földszintről indultam, velem volt az edzőm és még néhány ember, akik bíztak bennem. Aztán az első emeleten beszálltak még páran, a másodikon szintén, a harmadikon már dugig volt a fülke, a negyediken pedig nem fért be új ember.

Idővel a páternoszter átfordult leszállóágba, először egy ember szállt ki, aztán több, aztán sok, és mire leértem, egyedül maradtam.

Kibírtam, ahogy előttem és utánam is oly sokan.

Hiszek a sport emberformáló erejében.

Hiszem, hogy a munka, amit elvégeztél, sosem vész kárba.

Hiszem, hogy sok segítséget kaphatunk életünk során, de bizonyos terheket nem lehet megosztani. Legyen szó sportról vagy bármiről, ami a szívünk vágya.

The post Gyarmati Andrea: Mire leértem a páternoszterrel, nem maradt mellettem senki first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedInPin on Pinterest