A franciaországi Le Mans melletti sarthe-i pályán 1923 óta megrendezett 24 órás autóverseny az Indianapolis 500 és a Forma-1 Monacói Nagydíj mellett a motorsport hármas koronájának egyike. A kocsik és a versenyzők számára is kihívást jelentő versenyen az autók – váltott pilótákkal – köröznek a 13,626 kilométer hosszú, 38 kanyarral tűzdelt pályán, időnként 300 kilométer feletti sebességgel; a győztes az lesz, aki a legnagyobb távolságot teszi meg a 24 óra alatt. A tartóssági versenyzéssel egyet jelentő futam alaposan próbára teszi a gyártók technológiai fejlettségét és a pilóták erejét, koncentrációját is, írja az MTI.
A néhol közutat is magában foglaló, a második világháború után újjáépített sarthe-i pályát akkoriban a nézőktől egy földsáncon kívül semmi sem választotta el.
A rendkívül keskeny bokszutca sem volt szeparálva, a versenyzők egyszerűen a pálya szélre lehúzódva álltak meg tankolni, szerelésre, kereket, vezetőt cserélni, ráadásul a nézők többsége a látvány miatt éppen itt összpontosult. A bokszutca előtt nem volt lassítósáv és a pilótáknak egy jobbkanyarra is figyelniük kellett, ez a két körülmény bizonyult utólag végzetesnek.
Az 1955-ös versenyt rendkívüli várakozás övezte, a pálya mellett csaknem 250 ezer néző szurkolt. A futamon 15 gyári csapat 60 autója indult, a csapatok között volt a három előző évi győztes, a Ferrari, a Jaguar és a Daimler-Benz is. A német gyártó rendkívül erős és modern versenyautóval érkezett, a Mercedes 300 SLR 2982 köbcentis, 290 lóerős motorral rendelkezett, a gyakorlás során az argentin Forma-1 világbajnok Juan Manuel Fangio 292 kilométeres sebességet ért el vele a hat kilométer hosszú, híres-hírhedt mulsanne-i nyílegyenes szakaszon. A Mercedesek pilótái között volt Fangio és váltótársa, a brit Sterling Moss mellett a francia Pierre Levegh és váltótársa, az amerikai John Fitch.
A verseny a hagyományoknak megfelelően 1955. június 11-én délután négy órakor kezdődött, az élen felváltva haladt a Fangio vezette Mercedes és a brit Mike Hawthorne vezette Jaguar, az addigi körrekordot a második körben egy Ferrari döntötte meg. A végzetes baleset a 35. körben, hat óra 26 perckor következett be: az élen száguldó Hawthorne tankolni készült ugyan, de csak az utolsó pillanatban lassított és rántotta jobbra a kormányt, hogy maga mögött tartsa vetélytársait. Mögötte a brit Lance Macklin haladt egy jóval lassabb Austin Healey-vel, aki kétségbeesetten fékezett, de elvesztette uralmát a jármű felett, és kivágódott balra.
Az őt több mint kétszáz kilométeres sebességgel követő Mercedesben Levegh már nem tudta elkerülni az ütközést, amely után járműve pörögni kezdett, a bokszutcával szembeni földhányáson átfordult és a levegőbe emelkedett, majd a nézők közé csapódott.
Az autó földet éréskor kettétört, az elejéből kiszakadó motor és felfüggesztés embereket tarolt le, a leröpülő gépháztető valóságos nyaktilóként működött. Alig tíz másodperc után halottak és sebesültek hevertek mindenhol, a járművéből kirepülő Levegh is azonnal életét vesztette.
A magnéziumötvözetből készült Mercedes roncsa kigyulladt és felrobbant, darabjai égő srapnelként röpültek a lelátón a nézők közé, a káoszt csak fokozta, hogy a tűzoltók vízzel próbálták a tüzet megfékezni, de ezzel csak növelték a lángokat.
Macklin autója a másik irányban a bokszutcába csapódott, de csodával határos módon egyetlen épületet sem talált el, majd a falról visszavágódva a pálya szélén állt meg, a versenyző sértetlen maradt. A versenyt nem állították le, a szervezők arra hivatkoztak, hogy ha elrendelik a kiürítést, a pánikba esve távozó tömeg miatt a mentők nem tudták volna megközelíteni az ellátásra szoruló sérülteket. A Mercedes a vállalat vezetésével folytatott megbeszélés után azonban visszaléptette összes autóját és versenyzőjét, és három évtizedre visszavonult a motorsporttól.
Az út túloldalán lévő jelenet leírhatatlan volt. Halottak és haldoklók voltak mindenütt. A fájdalom, a kín és a kétségbeesés kiáltásai katasztrofálisan hangzottak. Mintha egy álomban lettem volna, túlságosan elborzadva ahhoz, hogy még csak gondolni is tudjak rá
– mondta Duncan Hamilton, a Jaguer egyik versenyzője, aki a bokszutcából nézte végig a történeteket.
A szakadó esőben befejeződött versenyt a lelkileg teljesen összetört Hawthorne és társa, Ivor Bueb nyerték meg – a brit ugyanis meg volt győződve arról, hogy ő a felelős a balesetért.
A hivatalos vizsgálat azonban arra a következtetésre jutott, hogy a tragédiáért egyik versenyző sem tehető felelőssé, azt a körülmények szerencsétlen összejátszása okozta, amelyben nagy szerepe volt a pálya rossz tervezésének és az elégtelen biztonsági intézkedéseknek.
A rendkívül súlyos baleset miatt – a halálos áldozatok szám 84, a sebesülteké 178 volt – a francia kormány néhány nap múlva minden nyilvános motorsport eseményt betiltott, de szeptemberben jóval szigorúbb előírásokkal ismét engedélyezte azokat, az 1956-os Le Mans-i versenyt is megrendezték az átépített sarthe-i pályán. Számos más ország is tilalmat léptetett életbe, de egy éven belül ezeket is feloldották, ugyanakkor Svájcban a tilalom egészen 2007-ig érvényben maradt.
A baleset hatalmas nyomást gyakorolt az autógyártókra és a motorsport-szövetségekre, a biztonság javítása került az első helyre. A nézők védelme érdekében kötelező lett a biztonsági korlát és a megfelelő távolságtartás, a versenyautókat is áttervezték, egyebek között mellőzték az éghető anyagok használatát és az üzemanyagtartályokat biztonságosabbá tették.
A baleset helyszínén, a sarthei-pályán kis emléktábla emlékezteti a látogatókat a tragédiára.
The post „Halottak és haldoklók voltak mindenütt” – 70 éve történt az autósport történetének legsúlyosabb balesete first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24sport
