A Paris Saint-Germain és a Bayern München minden igényt kielégítő elődöntőt játszott, amely során volt kilenc gól, megannyi fordulat és számos kiemelkedő teljesítmény. Ezek után az Atlético és az Arsenal találkozója eleve hátrányból indult másnap és nem is tudta azt a színvonalat hozni, de annyira rossz sem volt, mint azt sokan várták előzetesen. De mégis mi volt a hasonlóság a két, a modern futball két oldalát bemutató meccs között?

PSG–Bayern München 5-4

A Bayern oldalán a legnagyobb hiányzó maga a vezetőedző, Vincent Kompany volt – a belga tréner a három összegyűjtött sárga lap miatt hiányzott. Többé-kevésbé a legerősebb kezdő futott ki mindkét oldalon a pályára, és előre sejteni lehetett, hogy mindkét csapat nyílt, emberfogásos letámadáson alapuló védekezést, és rugalmas, elmozgó rendszerű támadójátékot igyekszik majd játszani. A kérdés csak az volt, melyikük mennyit tud majd ebből megvalósítani, mennyire tudja a másikra erőltetni az akaratát.

Amit végül a pályán kaptunk, az minden várakozást felülmúlt.

Magas, emberfogásos letámadás mindkét oldalon, a labdabirtoklás is közel egál, megállás nélküli lüktetés. A Bayern hátul, szokás szerint, forgásokkal hozta ki a labdát. Kezdetnek csak a két belső védő, Upamecano és Tah, ennek megfelelően őket papíron a két szélső, Doué és Kvarachelia támadta. Dembélé labda nélkül is hamis kilences, Kimmichet őrizte, mert tudta: úgyis vissza fog lépni, és akkor ő labdaszerzés után már valódi középcsatárként indulhatott. A Laimer helyén kezdő Alphonso Daviesre Hakimi váltott ki, fellépve szinte egy rombusz középpálya negyedikjeként – még akkor is, ha nem a PSG-nél volt a labda. Adódott is a kérdés: akkor ki maradt a jobbhátvéd Stanisicen, aki minduntalan befelé mozgott? Egyértelmű, hogy Zaire-Emerynek kellett kiváltania, így Pavlovicot és Musialát Joao Neves és Vitinha őrizte. Hakimi mögé Luis Diaz indult volna folyamatosan, így oda Marquinhosnak kellett egészen kiváltania, bezárult a kör: Pacho a gólzsák Harry Kane-nel maradt egy az egyben.

Ez így önmagában is elég kockázatosnak hangzik, de az emberfogásra müncheni részről természetesen elmozgás volt a válasz. A „fegyelmezett lázadó”, a nagy ígéret Olise a vonal mellett gyakran szinte a jobbhátvéd pozíciójáig mozgott visszafelé – megtehette, hisz Stanisic, ugyebár, beljebb helyezkedett. Így Nuno Mendest is kihúzta, és indulhatott a saját maga által kiürített térbe. A túloldalról Luis Diaz gyakran inkább befelé mozgott, Marquinhosnak elég messziről kellett vele befelé mennie, így Kane is nagy területekbe rohanhatott be. A Bayern nem is bajlódott sokat a labdabirtoklással, csak néha lassította a játékot. Kane végül büntetőből szerzett vezetést.

Hasonló volt a képlet párizsi labdabirtoklásnál is. A címvédő már a hátulról építkezés kezdetén három védőre váltott, amire reagált a Bayern is: Kane és Musiala mellé Olise lépett fel, Hakimi egész magasan, így Luis Diaz kvázi ötödik védőnek loholt visszafelé. Vitinha, az elmozgó középpályás prototípusa, most is a pálya minden pontján ott volt, de a mérleg nyelve Doué lett: papíron a jobbszélről indulva szabad tízesként vette fel mindenhol a labdát. Így lett meg az egyenlítés is: Doué a bal oldali félterületig kalandozott át, Upamecano követte is, de Kvarachelia mélységből a megnyíló területbe indult, majd Stanisicot becsapva a hálóba lőtt.

A pulzálás nem állt meg, Joao Neves az egyik legkisebb emberként fejelt egy gólt, a Bayern pedig néha már kicsit lassított a labdabirtokláson, felállt fal ellen ismét a túltöltés volt a nyerő fegyver, Olise vagy ötször a labdához érhetett, mielőtt egyenlített. Az első félidőt egy kezezés, és Dembélé tizenegyese zárta, 3-2 a szünetben – és a párizsi henger még mindig nem állt meg.

Tíz perc telt el a második félidőből, amikor Vitinha indításánál a csereként beállt Laimer a középpályával egyszerre szaladt el gyufáért, Kvarachelia másodszor is villant, 4-2.

Felállt fal ellen is emberfogás volt az egyik oldalon, elmozgó játék a másikon.

A Bayern egyre elkeseredettebben támadt, így két percre rá kontrából tartott a PSG bemutatót: a célterület a felfutó Laimer mögött alakult ki, Doué és Dembélé ketten vitték végig a támadást, amit utóbbi fejezett be. Upamecano pontrúgás után, fejjel szépített hamar, majd Diaz indult sokadszor egy átlós beemelt labdára, Marquinhos követte ugyan, de a kolumbiai megforgatta, 5-4.

És még mindig csak a hatvanötödik percben járt a meccs!

A maradék harminc viszonylag csillapodott, a csereként beállt Mayulu még egy kapufát talált. A végeredmény 5-4 – és minden idők egyik legőrültebb, legjobb elődöntője. Ahogy a kitűnő elemző, Martin Rafelt írta az X-en:

Vannak, akik annyira elszoktak a jó futballtól, hogy még most is a védelmeket kárhoztatják…

Atlético Madrid–Arsenal 1-1

A másik párharc két merőben eltérő vérmérsékletű csapat összecsapását hozta: a kontrollt már-már félreértésig hajszoló Arteta-féle Arsenal, és az utolsó táncra készülő, örök pragmatikus Simeone. Mindkét csapat óvatosan kezdett, nagyjából hasonló arányú labdabirtoklással (a vége 52-48 az Atléticonak). Mindkét csapat a 4-4-2-es védekezésből indult ki, de egyik csapat sem maradt ott sokáig: labdával Simeone és Arteta is hallgat az új idők szavára, és a szabályos, sávfutballt játszó 3-2-5 vagy 2-3-5 helyett immár mindkét csapat a labdával is rugalmas. Simeone, mondjuk már régebben is, csak az utóbbi években jóval többet van csapatánál a labda. Az Atleti dinamikusan indított hátulról, a fókusz ezúttal is a bal oldalon. Lookman kihúzta a jobbhátvédet, White-ot, Alvarez pedig gyakran a szélre mozgott kifelé, Ruggeri pedig, ha kellett, mélységből futott fel, Lookmannel – ők Bergamóból régről ismerik egymást. Griezmann, mint papíron második csatár, eközben teljesen szabadon focizott, néha a pálya egészen ismeretlen pontjain. Méghogy nem lehet klasszikus 4-4-2-ben labdát birtokolni?! A másik oldalt, ha kellett, az ifjabbik Simeone is egészen mélyre visszalépett, amikor sikerült kihúznia Hincapiét, a helyére indulhatott valaki. Ez mégis a ritkábbik eset: az Atléti labdás játéka, ahogy idén megszokhattuk, egyértelműen a pálya bal oldalára fókuszált.

Az Arsenal reagált is, bár nem oly mértékű az emberfogással, mint a másik meccsen: a 4-4-2-es védekezés maradt az alap, próbáltak zártak maradni, csak akkor léptek ki, amikor kellett. De az emberfogás, az új trend, itt sem maradhatott el teljesen: Johnny Cardoso, mint belső középpályás gyakran a szélre mozgott ki Ruggieri és Lookman irányába, őt Rice követte kifelé.

Az Atlético rugalmasan, a bal oldalon sokat kombinálva hozta ki a labdát, de a felezővonalon túlra érve a helyzet némileg megváltozott: Madridban nem folytatódtt a párizsi tűzijáték. A struktúrák sokat mozogtak, de sokkal lassabban: Griezmannék a kapu elé érve picit lassítottak, óvatosabb volt az áttörés, a 18 lövés harmadát blokkolták is a londoniak. Mivel az ellenfél sem száguldott annyira, a vendégeknek is több idejük maradt rendezni soraikat. Elmozgó játék a labdás oldalon, emberfogás a védekező csapatnál, akárcsak a másik elődöntőn. De picit kevesebb az áttörés, picit több a kontroll.

Hasonló a forma, eltérő a tartalom.

Az Arsenalnál is valami hasonlót láttunk labdabirtoklásban: ha néha hátulról kell építkezni, a spanyolok is átváltottak emberfogásra. Zubimendi, ahogy szokott, ezúttal is a belső védők közé lépett vissza, a szélső védők felfutottak, de nem törtek át azonnal, ahogy a PSG vagy a Bayern tenné. Lassabb az elmozgás, az Atléti is nyugodtabban reagált: Koke azért fellép Zubimendire, Simeone a jobb szélen ötödik védőnek sétált vissza a felfutó Hincapiéval.

Mágnestáblán hasonló, mint egy nappal előtte, de valahogy mégis minden sokkal lassabban történik.

Az ellenfél térfelére érve a szokásos Arteta-féle biztonsági futballt láthatjuk: míg az Atlético a saját térfelén teljesített jóval több passzt (247-173), addig a londoniak az ellenfélén időztek sokkal többet (148-275). Ám itt is lelassultak: a két szélső gyakrabban maradt a vonal mellett, így Giuliano is maradhatott ötödik védőnek. Martinelli keveset mozgott középre, ott is inkább lábra kapta a labdát, Ödegaard szélességben tízesként játszott, de mélységbe alig indult. A fő cél tehát az ellenfél rögzítése volt, és a kulcspasszok is inkább lábra érkeztek: több kontroll, de kevesebb áttörés, nem feszítették pattanásig a keretrendszer határait. Akcióból a blokkolt lövéseken kívül a vendégeknek is csak egy nagy helyzetük volt az első félidőben: Madueke a vonalak között kapta meg a labdát, szigorúan lábra és nem területbe, befelé húzott és lőtt. A beszorítás mégis meghozta eredményét: Gyökerest kaszálták el a tizenhatoson belül, a büntetőt berúgta.

A második félidő elején tizenegyesből az Atlético rögtön egyenlített: a kezezés szabálya Ben White-ra sújtott le, hiába a lábáról pattant a kezére a labda. A második félidőben akcióból már egyértelműen az Atlético volt veszélyesebb: Lookman olyan ritmuskontrollból került ziccerbe, ahogy a Bodőtől a műfüvön már láthattuk. De beindulásból is egyre többször voltak veszélyesek a hazaiak, újabb gól mégsem született, döntetlenről indulnak a felek jövő héten.

Sokan féltek előzetesen, hogy a mérkőzés unalomba fulladhat, de a keddihez hasonló rohanást talán irreális is volt elvárni: míg a PSG és a Bayern arra használta az elmozgó játékot, hogy sakknyelven szólva újra és újra „nyissa az állást”, addig az Arsenal és az Atlético maradt a kontrollnál és a zártabb játéknál.

Hiába váltottak tehát pozíciósról elmozgó játékra, ahogy az elmúlt egy-két évben egyre többen, az eszköz mögött a cél ugyanaz maradt: nem akartak örömfocit játszani.

A helyzet azonban mindkét párharcban ugyanaz: a visszavágóra maradt a döntés.

The post Hasonló forma, eltérő tartalom – a BL-elődöntők megmutatták a modern futball mindkét oldalát first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport