A Manchester City a múlt hétvégén 2-1-re győzte le az Arsenalt a Premier League kvázi döntőjén, majd azóta még a Burnley elleni bajnokit is megnyerte, így öt fordulóval az idény vége a két csapat azonos pontszámmal és gólkülönbséggel áll a tabella tetején, az billenti Pep Guardioláék felé a mérleg nyelvét, hogy több gólt szereztek. A vasárnapi rangadó első gólját Rayan Cherki szerezte, rögtön az első negyedórában: két finom érintéssel elvitte a labdát két Arsenal-védő között, majd Saliba lába között az alsó sarokba lőtt. A cselsorozat, és a lövés is laposan, a földön történt, de ez a cikk akár hónapokkal ezelőtt, a decemberi, Sunderland elleni hazai bajnoki (3-0) után is íródhatott volna: akkor Cherki egy varázslatos, rabonás mozdulattal adott be, Phil Foden pedig a keresztléc segítségével a kapuba fejelt.

A Sunderland elleni mozdulat nem nyerte el Guardiola tetszését, aki a mérkőzés után így nyilatkozott: „Messitől sosem láttam ilyen beadást, pedig nálam ő a legjobb. Számomra mindegy, hogy valaki jobbal vagy ballal, illetve a lábfeje melyik részével adja be a labdát, ha a végeredmény jó beadás lesz. De szeretem az egyszerűséget, mert Messitől azt tanultam, hogy ha egyszerű dolgokat csinálsz, akkor sosem hibázol” – mondta a katalán edző, és szavaiból kiderül, hogy számára Messi ösztönös zsenije egyszerűséget is jelentett, míg Cherki látványeleme – a támaszkodó láb mögötti lábbal elrúgott beadás – valamiféle fölösleges blikkfangot.

Mindenki úgy látja a játékot, ahogy akarja. E cikk mégis inkább Cherki védelmében íródott, és a tanulságokat – még mindig – három dimenzióban kell keresni.

Merthogy Cherki játéka túlmutat azon a sokat hangoztatott – és e sorok írója által is osztott – véleményen, hogy Cherki régi vágású, ösztönös játékosként visszacsempészett valamit egy régebbi korból. A relacionizmus fő filozófusa, Jamie Hamilton épp a City-Arsenal rangadó előtt értekezett arról, hogy a londoni játékosok nem elképzelik a lehetőségeket, hanem mindössze procedurálisan végrehajtják. Cherki játékát pedig külön is említi:

Cherki futballista. Játszik. Művész. Különböző lehetőségeket képzel el. Ha a művészet minden, amit nem kell csinálnunk, akkor Cherki játékstílusa csöpög az esztétikai potenciáltól.

Egyetlen más jelenlegi játékos sem mutatja ilyen világosan a túlzás funkcionalitását: a rabona-passz, a felpörgetett passz a Chelsea ellen, a provokatív zsonglőrködés az Arsenal ellen” – írta Hamilton.

Ezt a véleményt sokan mások is osztják és leírták már, még ha nem is ilyen mélységben és minőségben. De ha Cherki fontossága csak az esztétikáról szólna, akkor a fenti idézettel egyetértve ez a cikk meg sem született volna. Cherki visszahozta az esztétikát, a kétezres évek zidane-i és ronaldinhói világát, egy sokkalta strukturáltabb futballba. Kész, pont.

Cherki fontosságát azonban akkor érthetjük meg igazán, ha külön-külön megvizsgáljuk, először két, és csak aztán három dimenzióban.

Ha a futballt a mágnestáblán, két dimenzióban, szélességben és hosszúságban nézzük, Cherki szabadsága az elmozgó játékot testesíti meg. Semenyo érkezése ennek még jobban megágyazott: Cherki már papíron sem a jobbszélen, hanem a csatár mögött, kvázi szabad tízesben futballozhat. Így védekezésben is tehermentesítve van: az első sorban helyezkedik Haaland mellett, nem a széleket kell lezárnia. Guardiola persze így se nagyon szereti az efféle szertelenséget, de Cherki így játszik: ha kell, visszalép a labdáért, ha kell befelé mozog, a csapattársakat is mozgásra késztetve. Váratlan ütemben indul, ha kell, diagonálisan, az ellenfél szerkezetét is komplexebb védőmozgásra kényszerítve. Nagyon jól áll neki az idei új, keskeny, befelé szűkülő 4-2-3-1, amiről novemberben már filozófiai részletességgel írtunk.

De mi van akkor, ha Cherki játékát nem csak a mágnestáblán nézzük? Továbbra is rendszerben, de nem ugyanúgy.

Cherki rabonával bead, váratlan ütemben a védelem mögé emeli a labdát, sarkaz, cselez. Az Arsenal elleni csodagólnál ugyan nem emelte fel a labdát a földről, a kétdimenziós térből, de így is üvölt róla: három dimenzióban futballozik.

Ez maga a komplexitás: egy csapat játéka ugyanúgy dinamikus interakciókat szül a harmadik dimenzióban is, mint a mágnestáblán. Nem véletlen, hogy egyre többen értekeznek például a védelem mögé emelt labda fontosságáról: ezek a megmozdulások a védelemtől is másfajta reakciót igényelnek, ami rendszerszinten ugyanúgy érvényesül, még ha a klasszikus taktikai elemzésekben néha el is feledkezünk róla.

Lehetséges, hogy Guardiolának igaza van: Messi fénykorában sokkal „egyszerűbben” futballozott, mint ma Rayan Cherki. Sokszor nem is kellett hagyományos értelemben cseleznie, hanem alacsony súlypontjával és hibátlan ritmusérzékével egyszerűen csak eltolta a labdát az ellenfél mellett. Cherki játéka valóban más, de nem elhanyagolható:

a néhai túldíszítettség plusz komplexitást ad, ami három dimenzióban csapja be az ellenfelet.

Mindezt pedig olyan mozdulatokkal, amiktől az egyre inkább standardizált futballban valóban elszoktunk, mert a klasszikus elemzések szempontjából valóban nem nevezhetők pusztán funkcionális, taktikai megoldásoknak. Azt már legalább egy-két évtizede tudjuk, hogy a futball technikai és taktikai dimenziói összefüggnek, és Cherki rendszerbeli helyét is e mélyebb dimenziók mentén kell értelmeznünk. Ha két dimenzió helyett háromban gondolkozunk, látni fogjuk: az esztétika és a funkcionalitás nem kizárja, hanem kiegészíti egymást.

Ráfér a posztmodern futballra, az biztos.

The post Komplexitás három dimenzióban – Rayan Cherki játéka sokkal fontosabb, mint Guardiola hinné first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport