Sporting–Arsenal 0-1
A papírforma alapján ez a párharc tűnt a legszorosabbnak, hisz a Premier League bajnokaspiránsa az egyetlen nem topligás csapathoz látogatott. A két csapat egyébként az elmúlt években az Európa Ligában négyszer, a Bajnokok Ligájában egyszer futott össze,
és a portugálok a rendes játékidőben egyszer sem tudták legyőzni az angolokat.
A Sporting az óriásölő norvégokat győzte le az előző körben nagy fordítással és látványos játékkal, Mikel Artetáéknak pedig a Leverkusen kiejtése után most sérülés miatt Bukayo Saka és Eberechi Eze játékát is nélkülözni kellett.
Ahogy várható volt, Jorge Jesus csapata nem tudta a letámadást a teljes meccsen fenntartani, ezért a meccs nagy része az Arsenal szokásos, passzív labdabirtoklásával telt, és a londoniak csak a legritkább esetben vállalták fel a kockázatos passzokat.
Labda nélkül a Sporting 4-2-3-1-es felállása 4-4-2-re változott, ahol Trincao lépett fel a kolumbiai (az uruguayival csak névrokon) Luis Suárez mellé, a két szélső közül Goncalves nyomult fel alkalmanként harmadiknak az első sorba, míg a két belső középpályás közül Morita lépett ki többet, a piros lappal eltiltott Hjulmand helyett játszó Simoes inkább biztosított.
Nem volt túl izgalmas az Arsenal játéka
A portugálok nem maradtak adósak agresszivitással, de a (legalábbis a hátsó területeken) labdabiztos Arsenalt ritkán sikerült hátrébb szorítani, ha pedig mégis, akkor Raya kapus előreíveléseit a volt lisszaboni csapattárs, Gyökeres többnyire sikeresen összeszedte.
Mindazonáltal az 56 százalékban, hosszú periódusokra labdát birtokló Arsenal játékát nem volt túl izgalmas nézni: a sok mozgással operáló, elmozgó játékot játszó Zubimendi–Rice–Ödegaard trió, és az alkalmanként szintén befelé forgó két szélső is csak arra használta a helycseréket, hogy a kilépő portugálok ne tudják a labdát utolérni, bátor áttörésekre csak nagyon ritkán került sor.
Arteta már-már disztópikus kontrollmániája a bajnoki meccseken is azt eredményezi, hogy a játékosok gyakran akkor sem törnek kapura, amikor a szerkezeti mozgások izgalmas bontást tennének lehetővé.
A két szélső, Madueke és Trossard játéka így főleg a vonal melletti kiszámítható „rögzítésre” korlátozódott, Gyökeres középen szokás szerint egyedül maradt, és a két, főleg belső területen felfutó szélsővédőt sem a beindulásokra használták. A meccs egészén az Arsenal mindössze 4 lövéssel próbálkozott a tizenhatoson belülről, a másik oldalon ez a szám nyolc volt, még ha alacsonyabb xG-mutatóval is.
A döntő csapást csak az utolsó pillanatokban sikerült bevinni: a csereként beállt Martinelli végre befelé, a védők irányába cselezett, a szintén csere Havertz pedig lábra kapta a labdát, felállt fal ellen is volt ideje átvenni, és a 91. percben a kapuba lőtt.
Labda ellen továbbra is makulátlanul működött az Arsenal letámadása: Ödegaard az első sorba lépett fel Gyökeres mellé, így a pálya közepén Simoes és Morita nagyszerűen el volt szigetelve, a befelé játszó két szélső, Goncalves és a mozambiki Geny pedig a két szélsővédőtől kapott őrizetet. A technikás portugálokat így többször is sikerült ívelésre kényszeríteni, de a labda egyik oldalának túltöltése és a forgatás azért néha meghozta az eredményt – legalábbis a támadás kezdetén.
Veszélyes helyzetig nem igazán jutott a Sporting
Ha sikerült berendezkedni az ellenfél térfelén, akkor a Sporting a technikás (tehát nem a Mourinho-féle) portugál iskolát követve sokpasszos, rugalmas, sokmozgásos játékot játszott, ahol a szélsővédők és a szélsők felváltva adták a szélességet, az elmozgó játékkal az ellenfél védekezését is manipulálva. Főként a jobb oldal túltöltésével építgették a támadást a felezővonalon túl, a baloldal felé forgatva a játékot.
Hasonló szituációból került rögtön a meccs elején helyzetbe a balhátvéd Maxi Araújo. Hiába azonban az egy-két ígéretes akció, és a több tizenhatoson belüli próbálkozás, veszélyes helyzetet a portugálok alig tudtak kidolgozni, amit jól mutat, hogy 11 lövéssel is 1,00 alatti xG-mutatót tudtak csak összehozni.
Az Arsenal tehát hozta a szokásos minimalista, labdatartással védekező futballját, ami szűk győzelmet ért egy papíron gyengébb ellenféllel szemben.
Hazai pályán így már az angolok várhatják kényelmesebben a visszavágót, de egy esetleges elődöntőben ennél várhatóan többre lesz szükség.
Real Madrid–Bayern München 1-2
Igazi klasszikus volt a kedd esti második negyeddöntő, hisz a bajorok utoljára 2012-ben, az elődöntőben tudták legyőzni a Realt, pedig azóta már négy, kieséses tavaszi párharcot is vívtak egymással. Az Arbeloa-féle átmeneti Real Madrid tehát egy olyan Bayernt fogadott, ami helyzettől függően jól tudja váltogatni a statikusabb, pozíciótartó és a dinamikus, elmozgó játékot.
Az első félidőben a Bayern birtokolta többet a labdát, a passzok kétharmadát pedig az ellenfél térfelén sikerült teljesíteni.
Arbeloa ugyanis visszanyúlt egykori mestere (hiszen a 2012-es párharcban még játékosként ott volt a pályán), José Mourinho tizennégy évvel ezelőtti receptjéhez: szerkezetileg hosszú, mélységi védekezés, elöl hagyott támadókkal.
Ha nem is Benzema és Ronaldo, de Vinícius és Mbappé elöl rendelkezésre állt: a 4-4-2-es blokkban ők maradtak legelöl, hogy labdaszerzés esetén mindketten kifelé mozogva, Arda Gülernek és Fede Valverdének helyet csinálva szétkontrázhassák az ellenfelet.
Ám a Bayern labdával jól tudott kontrollálni. A vendégek első körben picit statikusabban rendezkedtek be, hogy a madridiak mélyen a kapujuk elé szegezzék. Ennek megfelelően a két szélsővédő, Laimer és Stanisic is kevés mögé kerülést hajtott végre, feladatuk inkább a labda felcipelése volt a pálya belső területein.
Olise Robbent idézve cselezett befelé
Kimmich és Pavlovic, ahogy a Bayerntől megszokhattuk, pedig rengeteget léptek vissza a védelembe, hogy a madridiak letámadását kicsalogassák. Gnabry szabad tízesként általában a labda oldalára mozgott, a komplex cselgép Olise a vonal melletti labdatologatás helyett jó néhány veszélyes befelé cselre is vállalkozott a jobb oldalról, mint Arjen Robben fénykorában.
A gólt végül balról hozta össze Luis Diaz, no nem akkor, amikor az oldalvonalnál vette át a labdát, hanem amikor Gnabry kitűnő réspasszára átlósan befelé vágva érkezett. Közvetlen a második félidő elején pedig Harry Kane növelte az előnyt felállt fal elleni távoli lövésből, de szintén egy eladott madridi labda után.
Nem ízlett a Bayern letámadása
Merthogy az első félidőben labdával bőven voltak gondjai a Realnak: az Alonsótól megörökölt, rombuszszerű struktúra gyakran nem tudott mit kezdeni Kompany (és az egykori taktikai blogger, René Maric) csapatának már tavaly ikonikussá vált, ember ember elleni letámadásával. Alexander-Arnold középre mozogva nem igazán tudott a nyomás alól kiforogni, így olykor hátul is eladták a labdát a madridiak.
De Stanisicnak néha még az életveszélyesen egy az egyező Viníciust is sikerült a kapunak háttal kényszeríteni, mindkét német gól közvetve ebből indult.
A második félidei kisebb fordulatot végül az hozta meg, hogy az agresszív letámadást a Bayern sem tarthatta fent fizikailag a meccs egészéig. Ahogy telt az idő, egyre többször kellett a félpálya környékén 4-4-2-es védelmi blokkba rendeződniük, és a Real képes volt labdával is hosszabb periódusokra berendezkedni.
Ekkor, hasonlóan Ancelotti két éve végső győztes rombuszához, a bal oldalt túltöltve próbálkoztak, ahol Vinicius egészen a szélre mozgott ki, Mbappé maradt bent középcsatárban, Güler és Valverde pedig szabadon, gyakran a labda oldalát túltöltve futballozott. Gyors és kreatív játékosainak köszönhetően a Real azt a hibát sem követte már el, hogy túl mélyen a kapu elé tolná az ellenfelet. Lendületes, elmozgó jellegű kombinációkra is képesek voltak már a spanyolok, a hajrában pedig egy szép bontás után Valverde passzából Mbappé üres kapura szépített.
A Bayern első 50-60 perce tehát nagyon dominánsra sikerült, ami jól mutatja: a két sztár labda ellen még bőven okozhat szerkezeti gondokat a Real számára. Ám mind az első félidei kontrák, mind a második félidei magabiztosabb labdás játék tartogathat még esélyt a spanyoloknak. A Bayern azonban az idegenbeli győzelemmel túlvan a párharc legnehezebb részén, s esélyesként fordulhat a hazai visszavágóra.
PSG–Liverpool 2-0
A szerda esti első párharc is egy tavalyi visszavágó volt, akkor nagyon szoros csatában végül a PSG jutott tovább, és meg sem állt a végső győzelemig. Idén, ha nem is olyan simán, de többé-kevésbé stabilan menetelnek minden fronton a párizsiak, míg a Liverpool Arne Slot vezetésével csak árnyéka tavalyi önmagának, a problémáikról januárban már részletesen írtunk.
Nos, ennek a párharcnak az elemzését a Liverpool labda elleni játékával kell kezdenünk. A holland ugyanis teljes ráncfelvarrást vezényelt, és a Manchester City elleni hétvégi, 4-0-s kupavereséget követően – regnálása alatt talán először – három belső védőre állította át csapatát, azt is egy igencsak passzív változatban.
A védelem közepére ugyanis Van Dijk és Konaté mellé harmadiknak Joe Gomez is bekerült, Frimpong a várakozásokkal ellentétben nem jobbszélsőt, hanem jobb szárnyvédőt játszott, így Ekitiké mellett Szoboszlai és Wirtz védte (volna) a belső területeket a Gravenberch–Mac Allister páros előtt.
Simán átrohant a PSG a Liverpooolon
Az 5-2-3-as félpályás védekezés azonban teljes passzivitásba fulladt, az egész meccsen összesen 26 százalékban volt a Liverpoolnál a labda. Látszott, hogy a játékosok nem érzik, hogy egy eltérő rendszerben kinek, mikor, kire kell kilépni, a labdaszerzések egyáltalán nem sikerültek, és az olykor túl lassan építkező PSG játszi könnyedséggel rohant át rajtuk. Doué megpattanó lövéséből lett meg a korai vezetés, ehhez nyilván szerencse is kellett, ám a PSG labdával ezt követően is ugyanennyire domináns maradt.
A párizsiak hozták azt a jól megkomponált, felismerhető rendszert, amit már tavaly is megszokhattuk tőlünk:
többnyire Nuno Mendes maradt hátul harmadiknak a két belső védő mellett, a többiek pedig – mivel az öt védő miatt több hely volt a középpálya mellett – még a megszokottnál is bátran és szabadabban lépkedhettek vissza.
Doué és Dembélé helycseréit már sokat láttuk, még Kvarachelia is eléggé szabadon mozgott, Vitinha, Joao Neves és Zaire-Emery pedig kedvükre vehették át a labdát a védelem előtt. A második félidő közepén pedig a második gól egy gyönyörű, sokpasszos akcióbló született meg: fordított piramis, Mendes és Neves helyet cserél, a portugál középpályás pedig szélsővédő pozícióból, átlósan passzol befelé a folyosóba átlósan induló Kvarachelia. Tankönyvi elmozgó játék, és egy nagyon hasonló gól, mint a tavalyi első találat az Inter elleni döntőben.
A PSG ezután sem állt le, a hajrában Dembélé még egy nagy ziccert kihagyott, a kétgólos vereség a Liverpoolra nézve hízelgő. 39 párizsi labdaérintés a liverpooli tizenhatoson belül, 9(!) a másik oldalon – ehhez aligha kell különösebb kommentár.
Slot fel akarta találni a spanyolviaszt, de csúfos vége lett.
Labdás játékról pedig a Liverpool esetében szinte nem is beszélhettünk: Mamardasvili kapus általában a legkisebb letámadásra is felívelte a labdát, amit a három belső védő gyakran nem is igyekezett elkérni. Míg a PSG 746 sikeres passzt teljesített a mérkőzésen, a Liverpool mindössze 243-at. Maradtak a felívelések, és az abból esetlegesen indított gyors támadások. A középen lévő technikás hármas és a jobb oldalt mélyégből érkező Frimpong elméletben jó kombinációt jelenthetett volna, ám alig volt támadásuk az ellenfél térfelén: összesen három lövés, egy sem talált kaput.
Arne Slot nagyjából hasonló hozzáállással látogatott Párizsba, mint a tavalyi odavágón. Ám ami ott egyetlen kontrával, nézhetetlen játékkal működött, abból idén teljes földbeállás lett. A Mersey partján Kerkez és Wirtz érkezésével tavaly nyáron még dinasztiát szerettek volna építeni,
ám végül nemhogy a triplázás, de még egyetlen trófea is nagy eséllyel mindössze álom marad. Továbbra sem látszik a karakteres alapjáték liverpooli oldalon, és akár még a BL-indulás is veszélybe kerülhet.
Barcelona–Atlético Madrid 0-2
A két csapat taktikailag már aligha tartogatott bármi újat egymás számára, hisz idén már négyszer is találkoztak: a spanyol bajnokságban oda-vissza a Barcelona nyert (másodjára épp szombaton, 2-1-re), a spanyol kupában viszont fordulatos csatában (0-4, majd a visszavágón 3-0), a Barca volt az, amely nem tudott visszajönni.
Ennek megfelelően mindkét csapat a saját alapjátékára koncentrált: Hansi Flickék, ahogy megszokhattuk, hazai pályán az első percektől magukhoz ragadták a kezdeményezést, és hol mélyebben, hol direktebben, de próbáltak az Atlético 4-4-2-es védekezése mögé kerülni. Ha Simeonéék magasan letámadtak, akkor Lamine Yamal a jobb szélről egészen visszalépve is igyekezett a labdakihozatalt segíteni, ha pedig felállt fal elleni játékra került a sor, a Barca inkább a bal oldalra koncentrált, Yamal pedig a túloldalon felelt a betörésért, hol középről, hol befelé mozogva.
Ez már nem az az Atlético
A Barca rendkívül direkt, de közben átlós játéka már a meccs elejétől fogva több helyzetet hozott, ám Yamal lesről adott üres kapus gólpasszt Rashfordnak, így a vezetést mégsem sikerült megszerezni.
Az Atlético idén, Simeone utolsó évében sem csak az a defenzív, favágó csapat, amit tíz évvel ezelőtt még láthattunk.
A madridiak 4-4-2-ben is megmutatták, hogyan kell a labdát kihozni, és bár egy-két eladott labdájuk volt a saját térfélen, amiből az ellenfél jöhetett, a koncepció azért így is jól látható volt.
Elsősorban a pálya jobb oldalán, Llorente kifelé mozgásaival és Alvarez visszalépéseivel próbáltak aszimmetrikusan veszélyeket kialakítani. A két belső középpályás egyike kimozog, a szélsővédők magasan, de nem szélsőként, a négy támadó belül mozog. A piramis itt is megfordítva, látványos elmozgó játék. Giuliano Simeone kiugrásánál pedig az első félidő végén Cubarsí piros lapot érően akadályozta meg a gólhelyzetet.
A sárga biztos, az utólag felülbírált és előhúzott piros a közvélemény szerint is minimum véleményes, ami tény:
az Atlético a szünet emberelőnybe, majd a megítélt szabadrúgás után Julián Alvarez révén gólelőnybe is került.
Tíz emberrel nyomott a Barcelona
Hansi Flicket azonban nem olyan fából faragták, aki egy piros lap hatására összecsuklik, és csak a túlélésre játszik: a Barca tíz emberrel, hátrányban még inkább folytatta a támadást és a letámadást, csak tíz emberrel épp más struktúrában. A félidőben Lewandowski helyett egy újabb középpályás, Fermín Lopez érkezett, és labdával inkább aszimmetrikus 4-3-2-nek nézett ki a dolog, ahol a harmadik csatár a labdától messzebbi oldalról hiányzott, és a Barca dinamikusan, átlós mozgásokkal akart áttörni a rövid oldalon.
A számok alapján a második félidőben mintha az Atléti nem emberelőnyben hanem emberhátrányban védekezett volna: a katalánok nyolcszor lőttek kapura, a madridiak mindössze egyszer. Igaz, akkor Sörloth akcióból, bontásból érkezett. Labda ellen ugyanis Flick az ellenfél térfelén 4-2-3-at (Fermín az első sorban), a saját térfélen 4-4-1-et vezényelt, így hátul kicsit több idejük volt Llorentééknek kihozni a labdát. Egyszer próbálták meg igazán, rögtön gól lett belőle.
A Barcelona tehát hiába kezdte ígéretesen az első félidőt, a vitatható piros lap miatt hátrányba került. Bár a játékon ez nem látszódott, a második félidőben a Barca emberhátrányban próbálkozott, ám itt is az ellenfél használta ki a lehetőségeit. Idegenben így a katalánoknak nagyon nehéz dolguk lesz, és Simeone utolsó évében lehet, hogy egy elődöntőt még összehoz csapatával.
A visszavágókat április 14-én és 15-én rendezik.
Az adatok forrása a fotmob.com
The post Slot fel akarta találni a spanyolviaszt a PSG ellen, de csúfos vége lett first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24sport
