Ha az Internazionale szurkolói kárörvendően vigyorogtak, amikor a Juventust lemosta a Galatasaray, és az Atalantát legyőzte a Borussia Dortmund, hát az arcukra fagyott a mosoly: a BL tavalyi döntőse, az olasz bajnokság listavezetője kettős vereséggel esett ki a norvég Bodö/Glimt ellen, így nem jutott a legjobb tizenhat közé a Bajnokok Ligájában. Az Atalanta óriási bravúrral – és csipetnyi szerencsével – hazai pályán megfordította a Dortmund elleni párharcot, a Juventus kis híján véghez vitt a Galatasaray ellen egy még nagyobb fordítást, ám emberhátrányban, hosszabbításban, hősies küzdelemben elköszönt.

A legutóbbi három idényben 13 kísérletből csupán 5 olasz BL-klub érte el a nyolcaddöntőt, és a kieséses szakaszban csak az Inter (az előző évadban, amikor a döntőig jutott) és az Atalanta (a héten, a Dortmund ellen) tudott párharcot nyerni. Egymás után másodszor fordult elő, hogy a nyolcaddöntőbe már csak egy olasz klub jutott be, az ország összes többi képviselője dicstelenül és korán búcsúzott.

És, ami azt illeti, hajszálon múlott, hogy a nyolcaddöntő 2003/04-es visszavezetése óta először ne várja Serie A-s csapat a sorsolást a legjobb tizenhat között.

Szóval az Atalanta és a Juventus óriási küzdelme egyfelől pozitívabbra hangolhatta a kedden történtek után elég letargikus olasz szurkolói közérzetet, másfelől viszont a mostani még így is a valaha volt egyik leggyengébb itáliai BL-szereplés. Ezen legfeljebb az változtathatna, ha a nyolcaddöntőben nagyágyút (Arsenal vagy Bayern München) kapó Atalanta óriási menetelésbe kezdene. A 2023-ban és 2025-ben is döntős Inter nem lehet büszke a teljesítményére, a bajnoki címvédő Napoli pláne nem, és a Juventus is leginkább csak a Galatasaray elleni visszavágón villantott meg valamit az olasz futball erényeiből.

Furcsa kettősség jelzi a Serie A-t az európai porondon a 2020-as években.

Az olasz csapatok nyolc kontinentális kupadöntőt vívtak meg ebben az időszakban (2 győztes, 6 vesztes). Ennél több kupadöntője csak az angoloknak volt (9), és az UEFA nemzeti koefficiensrangsorában is második helyen állnak az olaszok Anglia mögött. Ugyanakkor a legfontosabb színtérnek számító Bajnokok Ligájában az Inter két döntős szereplése ellenére is küszködnek az olaszok. Az egyetlen közelmúltbeli kivétel a 2022/23-as BL volt, amikor három olasz klub (Inter, AC Milan, Napoli) is eljutott a negyeddöntőig – ekkor Fortuna is besegített, mert egy ágra terelte mindannyiukat, miközben a másik ágon a későbbi győztes Manchester City, a Real Madrid, a Chelsea és a Bayern München ütötte egymást…

Ha a 2020-as évek BL-kiírásait vesszük figyelembe, akkor a Serie A a francia és a portugál bajnokság volumenét hozza a negyeddöntős csapatok számát tekintve,

messze elmaradva az angoloktól, spanyoloktól és németektől.

Az angolok, spanyolok és németek a nyocaddöntőbe is több klubot juttatnak be, mint az olaszok. Az első számú európai kupát 2010 – a Mourinho-féle Internazionale sikere – óta nem sikerült megnyerni. Két BEK/BL-győzelem között még nem volt ennél hosszabb ínséges időszak, bár egy hasonló nagyböjtre (1970 és 1984 között) volt már példa.

Az Atalanta továbbjutása „korai temetéstől” mentette meg az olasz futballt, ugyanakkor a mostani szereplés a Serie A tradícióihoz viszonyítva az elvárható minimumot is alig ütötte meg, az olasz jelenlét pedig halványodik a klubfutball királykategóriájában. Egy ilyen hagyományokkal bíró futballnemzet nem elégedhet meg azzal, hogy egymást követő két idényben is csak egy-egy csapatot juttat be a nyolcaddöntőbe (akkor sem, ha az Inter tavaly a döntőig menetelt, és az Atalanta okozhat még meglepetést). A Premier League pénzügyi és részben ebből következő szakmai erőfölényével nehéz mit kezdeni – várható volt, hogy az új lebonyolítási szisztéma kedvez a sok elit csapatot felvonultató angoloknak. A spanyol (Barcelona, Real Madrid), a német (Bayern München) és francia (PSG) óriásokkal sem könnyű birokra kelni.

Olaszország őrzi még a helyét az európai futball közvetlen elitjében, de vannak arra utaló jelek, melyek alapján elképzelhető: ha nem újul meg, nagyhatalomból a legerősebb középhatalommá válik. Ha figyelembe vesszük a válogatott kétarcúságát (elszalasztott vb-kvalifikációk vs. Európa-bajnoki cím 2021-ben), az igazán nagy sztárok hiányát (mondjon valaki egyértelműen világklasszis szintű olasz játékost Gianluigi Donnarumma mellett! Alessandro Bastoni? Riccardo Calafiori? Nicolo Barella? Sandro Tonali? Federico Dimarco? Federico Chiesa, ha éppen egészséges?), a nem meggyőző BL-szerepléseket, a kiváló csatáriskola leépülését, az infrastruktúra erős leromlását, az anyagi problémákat, az utánpótláscsapatok hullámzó teljesítményét (az U17-es Eb-t 2024-ben, az U19-est 2023-ban megnyerték az olaszok, ám a közvetlen utánpótlást biztosító U21-esben 2004 óta nem diadalmaskodtak, az ifjúsági BL-t sem tudták még megnyerni), akkor nehéz derűsen látni a közeljövőt.

Gondoljunk bármit a futballvilág legnagyobb egyéni díjáról, az is sokatmondó, hogy Serie A-ban szereplő játékos 2007, olasz futballista pedig 2006 óta nem nyerte meg az Aranylabdát. A díj 2016-os megreformálása óta a 30 fős szűkített jelöltlistára csupán tízszer került olasz futballista, és a tíz jelölés felét az Eb-elsőséget hozó évben regisztrálták. Ez lehet, hogy a listát összeállítókról is elmond valamit, de a franciák (36 jelölés), angolok (25), spanyolok (21) és németek (15) is jobban állnak.

Igen, ott vagyunk Európa nagyjai között. Az Atalantának köszönhetjük ezt, amely váratlan és bravúros módon jutott tovább: kétgólos hátrányból fordított a rutinos BL-szereplő Dortmund ellen, ezzel eljuttatta az olasz futballt arra a szintre, amit mindig el kellene érnie.

De sajnálkozhatunk is, mert csak egy csapat jutott tovább, még akkor is, ha a Juve reményt adott, szívvel és szenvedéllyel küzdött, és megérdemelte volna, hogy továbblépjen” – írja Stefano Agresti a La Gazzetta dello Sportban megjelent publicisztikájában.

Érdemes ugyanakkor meghallgatni a ma már szakértőként dolgozó egykori legendás játékosok, edzők szavát is.

„Sírhatok először?” – kérdezte a Juve-legenda Alessandro Del Piero, mikor a CBS Sports Golazo show-ban értékelte a pálya széléről az Inter–Bodö/Glimt visszavágót.

„Nem minden annyira rossz, amilyen most az összkép volt, de 90–95 százalékig igen. A mostani eredmények tükrözik az olasz futball helyzetét. Nincs elég befektetés, más piacok lekörözik az olaszokat, a stadionok elavultak, az utánpótlásképzés is problémákkal küszködik” – csóválta a fejét.

Fabio Capello a sebességet, az intenzitást és az agresszivitást hiányolta az olasz csapatokból, és a BBC körképében ugyanezt szinte refrénként hozták fel a megkérdezett szakértők. Philipp Lahm a The Guardianben tavaly áprilisban hosszabban írt ugyanerről a jelenségről.

A villámelemzésekben a többség szépen bepakolta a koporsóba a calciót, de az Atalanta aztán kikopogott onnan, és a Juventus is nagy erővel feszegette a fedelet.

Probléma van bőven, de az olasz foci halálát tán egy kicsit korán jósolják. Ez persze nem egyedi eset: James Richardson 2001 tavaszán írt calciosiratót (Calcio király megölése címmel) a The Guardianbe, elemezve az olasz futball akkori hullámvölgyét. Két évvel később olasz házidöntő volt a BL-ben. A most érzékelhető válságjeleket oktalanság lenne figyelmen kívül hagyni, ám az itáliai futball már többször bebizonyította, hogy rossz időszakok után is talpra tud állni.

„A kudarc hangos, hangosabb, mint a relatív siker. Az olasz klubok az elmúlt öt évben öt európai kupadöntőt játszottak. (…) A válogatott 2021-ben nagy tornát nyert, és Európa-bajnok volt nemrég az U17-es és az U19-es csapat, az U20-asok pedig vb-döntőt játszottak. A digitális amnézia, doomscrolling és azonnali markáns vélemények korában ezeket az eredményeket gyorsan elfelejtik. A győzelem öröme rövid, (…) a kudarc hosszú árnyékot vet” – vélekedik az egyik legismertebb Serie A-szakíró, James Horncastle a The Athletic hasábjain. Horncastle amellett érvel, hogy lehetőségeihez képest az olasz futball nem teljesít rosszul, viszont a késő 1980-as évektől kezdődő, a 2000-es évek elejéig tartó aranykor emléke túlzottan magasra teszi a lécet.

„A klubfutballt tekintve elmondhatjuk, hogy Olaszország bizonyos mértékig le tudta küzdeni az infrastrukturális, pénzügyi és utánpótlásfejlesztési gondjait. De a percepció változatlan. (…) Ha nem születik sokkal több gyermek, és nem lesz belőlük egy új aranygeneráció; ha nem jelennek meg a különféle pénzügyi alapok, és kezdenek befektetni az olasz klubokba; ha nem változnak meg a kiadásokat korlátozó szabályok, ha nem éri a Premier League-et valami kataklizmaszerű jelenség, az aranykor napjai nem jönnek vissza” – érvel.

Ebből is látszik: van, aki szerint inkább percepció az olasz hanyatlás. Lehet, hogy ez optimista felfogás, de Horncastle két lábbal a földön marad, amikor azt írja:

elképzelhető, hogy a Serie A „best of the rest” bajnokság lesz, mert nem tud egy-két olyan óriást kitermelni, mint a La Liga, a Bundesliga vagy a Ligue 1.

A Premier League-gel meg pénzügyileg képtelenség tartani a versenyt.

Ha már percepciónál tartunk: az olasz válogatott március 26-án Bergamóban fogadja vb-pótselejtezőn Észak-Írország csapatát, és, amennyiben továbbjut, a kvalifikációról döntő mérkőzést idegenben játssza Wales vagy Bosznia-Hercegovina ellen. Ha ismét, egymás után harmadszor elbukik, akkor minden korábbinál hangosabb lesz az olasz focit temetők kórusa. Az Atalanta továbbjutását ebben a kontextusban is érdemes vizsgálni. Lehet, hogy a bergamóiak a következő körben már kiesnek a BL-ből, de a bravúrjukkal legalább azt elérték, hogy a vb-pótselejtező előtt ne legyen teljesen síri a hangulat.

Az olasz futball helyzetében ezt is meg kell becsülni.

The post Sokan már koporsóban látják, de még korai kihirdetni az olasz labdarúgás halálát first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport