„Életemben először volt olyan munkám, amiben mindent szerettem, mert ez az egy sportág, amire mindig szánok időt, és soha nem untat vagy fáraszt. Újra átélhettem a zsenik nagy meccseit, és még jobban elmerülhettem a nagy pillanatokban” – így összegeztél azon a sajtótájékoztatón, amelyen arról kérdeztek, hogy érezted magad a Sport TV tizenegy epizódos Mesél a pálya sorozata második évadának forgatása alatt.

Már hogyne ment volna hihetetlenül gördülékenyen a forgatás, amikor Puskás Ferencről, Eusébióról, Johan Cruyffról, Paolo Maldiniről, Oliver Kahnról, Cristiano Ronaldóról, Lionel Messiről, Robert Lewandowskiról vagy épp Erling Haalandról kellett mesélnem? És képzeld, a személyes kedvencemet, George Weaht, a történelem első aranylabdás afrikai labdarúgóját kifejezetten az én kérésemre vették be a sorozatba. Futballkérdésekben mindent elraktároz az agyam. Nagyon szeretem ezt a világot. Megőrülök, ha nem jut eszembe egy-egy játékos neve. Legutóbb például az a nagyhajú kolumbiai középpályás, Valderrama nem ugrott be, pedig gólt is lőtt a ’90-es vb-n.

Végül is érthető ez a nagy futballszerelem, hiszen kis híján labdarúgó lettél, mígnem a Nyíregyházán szépen bimbódzó futballkarriert előbb a jogi egyetemre, majd a színpadra cserélted. A futballpálya, a jogi diploma és a színészet hármasából mi döntött az utóbbi mellett?

Van egy estem. Az Egy életem. Lévai Balázs a producere. Ebben a kudarcaimtól kezdve a nagy katartikus élményeimig minden benne van. Előadásról előadásra finomítgatom, rendre belerakok a monológba egy-egy új vonalat, de ott sem tudom pontosan megfogalmazni a választ. Pedig nagyon szeretem a futballt. A mai napig.

Benne van a teljes gyerekkorom, a szenvedélyes sportéletem, hogy mennyire nehezen küzdött a pedagógus édesanyám azzal, hogy nem tanultam jól, mert semmi más nem érdekelt, csak a foci.

Reggel edzés, délelőtt a sportsuliban inkább aludtam, délután edzés, este megettem két liter Aranka krémpudingot, és nyolckor már elaludtam, hétvégén meg tornákra, meccsekre utaztunk. Általánosban töményen kaptam a focit, a reflexes alapszókincsem is az öltözőből származik.

Milyen poszton játszottál?

Elég megbízható jobboldali középpályásként egy országos szinten is jó csapatban. De nem voltam kiemelkedően tehetséges. Viszont ’78–82–86-ban mi még úgy tudtunk gyerekfejjel vb-ket nézni, hogy ott voltunk. Ennél fogva nem Nuno Gomesekért rajongtunk, hanem Nyilasiért. Aztán elkezdtem olvasni. Mindenfélét. Egyre több mindent fogadtam be, kezdett kinyílni a szellemem, és egyre jobban rájöttem, szűk mezsgyén mozog az életem. A futópályán egy sávon haladok, miközben van nyolc is. De attól, hogy abbahagytam a futballt, még mindig befolyásolja az életemet. Ennek a sportnak az a megismételhetetlen varázsa, hogy most például egy olyan sorozatban tudtam mesélő lenni, ami semmilyen megerőltetést, szellemi, fizikai terhelést nem okozott, hovatovább feltöltött.

Oké, kinyílt a világ, a régi nyíregyházi stadion körüli salakoson hirtelen nyolc pálya lett, de még mindig nem tudom, mi döntötte el, hogy nem ragadtál ott az egyesen?

16–17 éves koromban közbeszólt két törés. Egy klasszikus, amikor a Diósgyőr elleni meccsen rám esett egy védő, és eltört a kezem. A másik törést pedig az okozta, hogy leváltották a kedvenc edzőnket, és egy 75 éves bácsit raktak mellénk. Akkor, amikor gyakorlatilag annyi energiád van, hogy a vasat is megeszed, dögunalmas edzéseket vezényelt. Miközben duzzadtunk az erőtől, az edzésen csak álltunk egymás mellett, ő meg dobálta a fejünkre a labdát, amit egyesével vissza kellett bólintanunk. Egy ilyen döntés sorsfordító pillanat tud lenni a legérzékenyebb korban. A csapat elkezdett lemorzsolódni. Ha edzés helyett elmész egy filmklubba, lehet érdekesebbnek találod, mint a három percenként egy fejes, és már nem mész le a pályára a következő héten.

Végül aztán mégis az döntötte el a sorosomat, hogy megaláztak.

The post Thuróczy Szabolcs: Menjél el a fóti gyerekotthonba, ott nézzél szét és sírdogálj first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport