Kováts Eszter és Körösényi András a 24.hu-n megjelent kiváló írása kimutatja, hogy a most megbukott rendszer Orbán Viktor személyes karizmájára épült. Amikor a karizma varázsa szertefoszlott, a rendszernek vége is lett. Vége lett, mert a rendszer egy olyan alkotmányra, nevezetesen a saját maga által megfogalmazott, a saját – és nem a nemzet – érdekeit szolgáló Alaptörvényre támaszkodott, ami nem volt képes biztosítani a hatalom erkölcsileg is megalapozott gyakorlását, sugárutat biztosított a korrupciónak, a folyamatos hazudozásnak, a legalapvetőbb emberi jogok megtagadásának.

Az Alaptörvény nem alkotmány; hazánknak nincs alkotmánya.

A hiány legalább négy okra vezethető vissza, de előbb nézzük meg, mi az alkotmány szerepe és feladata egy alkotmányos demokráciában, azért, hogy jobban lássuk a hiány jelentőségét.

Az alkotmány (constitutio) a szó eredeti latin értelmében: létrehoz, formál, alkot – tehát megalkotja az államot, a közösségből államot formál. Bár szinte annyiféle alkotmány van, ahány ország, a hiteles, széles körökben támogatott alkotmányok egyrészt leírják a társadalmi együttélés szervezeti és működési szabályait, másrészt előírják az állam céljait, feladatait, polgárainak sérthetetlen alapjogait. Az alkotmány legfontosabb feladata választ adni arra a kérdésre, hogy mitől legitim a hatalom, mi jogosítja fel arra, hogy elvárja, megkövetelje, esetekben kikényszerítse engedelmességünket azon túlmenően, hogy erre megvan az ereje. Feladata meghatározni, hogy az állam milyen eszközöket alkalmazhat céljai és feladatai elvégzéséhez, a polgárok oldaláról pedig azt, hogy mit várhatunk el a hatalomtól, hogyan tudjuk a hatalmat rákényszeríteni elvárásaink teljesítésére, miközben

kijelöli azt is, amire a hatalomnak nincs, nem is lehet felhatalmazása. Az alkotmány adja meg az államnak erkölcsi hitelességét, legitimitását.

Alaptörvény, alkotmány

Az évszázadok folyamán az alaptörvény és az alkotmány egymás szinonimájává vált annak ellenére, hogy a két kifejezés két egymástól eltérő fogalmat jelöl. Az alaptörvény leírja az állam belső hatalmi rendjét, megfogalmazza az állam működésének szabályait, ideértve a törvényhozásra vonatkozókat. Kissé leegyszerűsítve: az alaptörvény az állam szervezeti és működési szabályzata. Ezeket a szabályokat a korábbi korok uralkodói és jogtudósai „Isten kegyelmére” (Dei gratia) építették, uralmuk legitimitását abból vezették le. Bár ezek a szabályok is gyakran tartalmaztak a hatalmat korlátozó tételeket, a rendszer alapja nem a népakarat, hanem az uralmi rendszert hatalommal felruházó isteni kegyelem volt.

A francia forradalom, illetve az amerikai függetlenségi háború 1774 és 1789 között kialakított alkotmányozó elmélete ezt a leíró tartalmat egyrészt átalakítja, az egy kézbe összpontosított hatalmat ágazatokra, valamint szintekre bontja, helyet adva a települések önkormányzatának, másrészt pedig kiegészíti azt a nemzetet és annak tagjait megillető, elidegeníthetetlen jogosítványokkal. Korunk alkotmányelmélete tehát nemcsak leírja az állam működésének szabályait, hanem elő is írja az alkotmány alapvető és nélkülözhetetlen tartalmát.

Az 1776-ban kiadott Függetlenségi Nyilatkozat még Istenre mint Teremtőre hivatkozik, aki azonban már nem kegyelmet gyakorol, hanem teremt, beépítve teremtésébe az emberi lét alapvető természetét, miszerint „minden ember egyenlőnek teremtetett… és a Teremtő által bizonyos jogokkal van felruházva”. Az ember tehát jogait nem az államtól (pláne nem egy adott kormánytól) kapja, hanem azok a születésével együtt jönnek létre, azok részei az ember természetének. Az ember jogai nem az Isten helyébe lépő hatalomittas, felfuvalkodott állam kegyének a gyümölcsei, hanem a Teremtés szerves és kiiktathatatlan részei. Ezért nem a fontoskodó állam garanciáira van szükség (mint ahogy azt a magyar Alaptörvény előírja), hanem annak betiltására, hogy az állam azokkal a jogokkal bármilyen módon babráljon. Az alkotmány leíró része – mint például az, hogy ki lehet képviselő, hány évre lehet őket megválasztani, egykamarás vagy kétkamarás az Országgyűlés és így tovább – sokféle lehet, de az előíró résznek van egy minimális tartalma, ami nélkül az alkotmány nem biztosítja az állam és kormánya legitimitását.

A modern kor alkotmányelméletének két kiemelkedő forrása Emmanuel Sieyès, a francia forradalom alapjait megfogalmazó apát három korszakalkotó röpirata, valamint Alexander Hamilton, James Madison és John Jay A föderalista iratok címen ismert cikksorozata, amit a szerzők Publius név alatt publikáltak. Persze Sieyès és az amerikai hármas korszakalkotó művei nem a semmiből jöttek létre. Mindkettő a nyugati kereszténység legmélyebb értékeiben gyökerezik. Erejük éppen ebből adódik: a keresztény értékek a hit varázsának összedőlt maradványai alól való kimentéséből, ezen értékek átszabása és beillesztése a felvilágosodás hozta új szekuláris, racionális és tudományos világnézet keretébe. Ezek a szabad akarat és a lelkiismeret, az emberi méltóság sérthetetlensége, a méltányosság tiszteletben tartása, az igazságosság, az egyenlőség, valamint a gőg és az önkényeskedés elutasítása. Mindkét forrás felismeri, hogy a hatalom és a lelki üdvösség nehezen fér el egymás mellett, szükség van tehát az utóbbi védelmének érdekében az előbbi szigorú korlátozására. Mindezen értékek képezik a modern alkotmány lelkét.

A hatalom korlátai

A szerzők legfontosabb felismerése szerint az alkotmányt nem a hatalom írja, hanem a nemzet – éppen azért, mert ezek az értékek nem a hatalom találmányai, hanem a társadalom (a nemzet) mindennapi életéből, annak kultúrájából fakadnak, amit a hatalom hajlamos megmérgezni céljai elérése érdekében. Megfelelő korlátok és hatalommegosztás nélkül a hatalom elkerülhetetlenül korrumpál és korrumpálódik, Lord Acton fogalmazásában:

A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál.

Abszurd gondolat, hogy a hatalom korlátainak felállítását magára a hatalomra lehetne bízni, hiszen a hatalom, ahogy azt idehaza az elmúlt 16 évben láttuk, éppen ennek az ellenkezőjében, hatalma maximálizásában érdekelt.

A veszélyt már Platón is felismerte (lásd Törvények 714 c9-d). Nem jó ötlet a káposztát a kecskére bízni.

*

Miért nem alkotmány tehát az Alaptörvény?

1. Az alkotmányt nem a politika, nem az Országgyűlés, hanem a nemzet hozza létre. Ennek intézménye az alkotmányozó nemzetgyűlés. Mivel nem az állam hozza létre a nemzetet, hanem a nemzet hozza létre az államot, a dokumentum, ami létrehozza és legitimálja az államot, nem lehet az állam alkotása, azt csak a nemzet fogalmazhatja meg. Mint ahogy senki sem lehet saját maga szülője, az állam sem szülheti meg saját magát. A politika abszurd állítása, miszerint a parlamenti kétharmad „alkotmányozó többség”, miközben a demokratikus alkotmányozás alaptétele a XVIII. század óta éppen az, hogy az alkotmányozás joga kizárólag a nemzeté, és nem a pártpolitikáé. A politika által összerakott alkotmány a politikát a nemzet fölé helyezi, esetünkben egyenesen kizárja az „alkotmányozásból”, az alaptörvény-módosítás folyamatából. Nem a nemzet, hanem kizárólag a pártpolitika határozza meg, hogy mi van az Alaptörvényben. Nincs alkotmányunk, hiszen annak rendelkezéseit a parlamenti kétharmad bármikor, kedve szerint eltörölheti, módosíthatja vagy bővítheti a kétharmad javára, és a többi ágazat, például az igazságszolgáltatás, kárára. Sajnos Magyar Péter legutóbbi nyilatkozata, miszerint kormánya a Mi Hazánk javaslatát elfogadva, a Szent Korona „jelenlétében” fog felesküdni a kormányzásra, azt mutatja, hogy az alkotmányozás jogát a Tisza Párt is kizárólag a politikai erőből, annak szimbólumából, a Szent Koronából származtatja.
2. A kétharmados törvénykezés a demokrácia tagadása. Az Alaptörvény a hatalom koncentrálását annak bebetonozásával párosítja. Egy már megbukott kétharmados többség arra kötelezi egyszerű többséggel rendelkező utódait, hogy a választók által elutasított rezsim törvényei szerint kormányozzanak. Ha minden Országgyűlés a népképviselet legfőbb szerve és az ország szuverenitásának megtestesítője, milyen alapon van az egyszerű többségnek korlátozottabb joga a népképviseletre, szűkebb szuverenitásra, mint a kétharmados többségnek?
3. Az Alaptörvény rosszul határozza meg a viszonyt az állam és a nemzet között. Magyar Péter elképzelése, miszerint az új alkotmányt az Országgyűlés hozza létre, és azt majd „megerősíti” egy népszavazás, eleve rosszul határozza meg az állam és a nemzet közötti viszonyt. Ebben a felállásban az alkotmány az uralkodás eszköze – amibe alternatíva híján a nemzet beleegyezik –, miközben a feladat éppen ennek az ellenkezője: a hatalmi túlkapások és szeszélyek korlátozása és a fentiekben említett értékek érvényesítése kellene, hogy legyen. A hatalom által megfogalmazott alkotmányt nem lehet népszavazással legitimálni, mert azt nem a nemzet hozza létre, hanem az alkotmányozást tőle elbitorló, a saját uralmi érdekeit szolgáló pártpolitika. Az új kormánynak fel kell állítania egy alkotmányozó nemzetgyűlést, a nemzet legszélesebb köreinek bevonásával, esetleg a Magyar Tudományos Akadémia vagy egy új, a feladatra alkalmas köztársasági elnök, például Baka András vezetésével. A felállításhoz szükséges törvényt a Tisza-kormány hivatalba lépése után rövid időn belül meghozhatja. Mivel egy új alkotmány értelemszerűen hatályon kívül helyezné a Kúria, az Alkotmánybíróság, a főügyészség, a számvevőszék stb. a Fidesz Alaptörvénye révén megválasztott vezetőit, nem lenne szükség olyanfajta ütközésekre, mint amit Magyar Péter kiváltott azzal, hogy Sulyok Tamás elmozdítását a létező, de velejéig demokráciaellenes Alaptörvény módosításával valósítaná meg. Az Alaptörvény a kukába való; helyébe egy alkotmányozó nemzetgyűlés alkotmánya kell kerüljön, mint ahogy azt annak idején Antall József elképzelte, de az SZDSZ és a szocialista párt elsinkófálta.
4. Az Alaptörvény elmossa a hatalmi ágak szétválasztását, nem biztosítja az önkormányzatok autonómiáját. Az Alaptörvény egy pontba, a miniszterelnök kezébe összpontosítja a hatalmat. A hatalmon lévő párt, közelebbről annak karizmatikus vezetője uralja a kormányt és az Országgyűlést egyaránt, a kettő együtt pedig uralja az igazságszolgáltatást. Ők ketten felülírhatják, megsemmisíthetik az igazságszolgáltatás rendelkezéseit – ideértve még az Alkotmánybíróság döntését is –, elmozdíthatják a bírókat, hiszen kedvük szerint változtathatnak az Alaptörvényen.

Hosszú idő óta alkotmányos válságban élünk. Soha nem volt saját alkotmányunk, mert a hatalom szinte mindig, részben vagy egészben, idegenek kezében volt, akiknek nem volt érdekük a magyarok alapjogainak biztosítása.

Magyarország első írott „alkotmánya” 1949-ben a Buharin-féle szovjet alkotmány szó szerinti fordítása volt, amit 1989-ben a rendszerváltó Országgyűlés módosított, anélkül, hogy a központosított hatalmi szerkezetet felbontotta volna, megtartotta az alaptézist, miszerint a nemzet az alkotmányozás jogát átruházta a hatalomra. Ezt váltotta fel 2011-ben az Alaptörvény, ami e tézist csak erősítette, sőt még az 1989-ben beépített demokratikus elemeket is kiiktatta. Ideje véget vetni ennek az állapotnak, ami csak az önkényeskedéshez és a korrupcióhoz vezet, egy új, valóban hiteles alkotmánnyal, mielőtt még egyszer megismételnénk történelmünk szomorú fejezeteit.

A szerző jogász-közgazdász professzor, az MNB korábbi felügyelőbizottsági tagja, a hatpárti ellenzék államfőjelöltje 2022-ben

The post Róna Péter: Alkotmányt! first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu