A Magyar Királyság egy részét is meghódító Oszmán Birodalom Oszmán bég végvidéki kisfejedelemségéből fejlődött ki. Szerencsés fekvés, hatalmi vákuum, illetve az első szultánok és vezírek vezetői és katonai képességei szédületes sebességgel emelték magasba az eredetileg aprócska oszmán államot, amelyet Konstantinápoly elfoglalása, 1453 után már Oszmán Birodalomnak nevezünk. Ekkor területe és lakossága már háromszorosan meghaladta a Magyar Királyságét, és folyamatosan gyarapodott – írtuk a mohácsi csatát bemutató sorozatunk előző részében. A folytatásban megismerjük a legjelentősebb szultánokat, majd az oszmán hódítás motivációin keresztül eljutunk odáig, hogy 1526-ban Szulejmán bevételei jócskán meghaladták az európai nagyhatalmak együttes forrásait, és haderejével sem versenyezhetett senki. Ágoston Gábor történész, oszmanista, a washingtoni Georgetown Egyetem professzora írásban válaszolt a kérdéseinkre, ezért sorozatunkban rendhagyó módon jelen cikkünkben is ezt a formát követjük.

Mehmed megtörte a régi elit hatalmát

I. Szulejmán előtt a két legjelentősebb birodalomépítő az 1444–46, majd 1451–81 között uralkodó II. Mehmed és I. Szelim volt 1512–1520 között, az oszmán állam II. Mehmed alatt vált birodalommá. Az évszázadokig bevehetetlen Konstantinápoly elfoglalása bizonyította, hogy az ifjú szultán kiváló stratéga, aki a lőporforradalom korának egyik legerősebb, félelmetes tűzerőt és technikai fejlettséget mutató hadseregével rendelkezett.

A győzelem igazi jelentősége azonban az esemény geopolitikai és belpolitikai következményeiben volt. II. Mehmed szultán Bizánc elfoglalásával beteljesítette a muszlimok évszázados világuralmi álmát. A krónikások és az utókor méltán nevezte Hódító (Fátih) Mehmednek, de

a szultán is tisztában volt a győzelem jelentőségével, és magát a római-bizánci császárok örökösének, azaz „Rúm cézárjának”, „két földrész” (Délkelet-Európa és Kis-Ázsia) és „két tenger” (Égei- és Fekete-tenger) szultánjának nevezte.

Hamarosan áttette a székhelyét az ezeréves birodalmi pedigrével büszkélkedő Konstantinápolyba, ahol felépíttette a turisták által ma is csodált szultáni palotát. A város, amely a bizánci uralom idején elválasztotta az oszmánok kis-ázsiai és balkáni területeit, most összekötötte azokat. Konstantinápoly birtokában az oszmánok ellenőrzésük alá vonták a Boszporusz és a Dardenellák szorosait és az azokon áthaladó kereskedelmet, amivel busás jövedelemre tettek szert és geopolitikai befolyást gyakoroltak. A birodalom új fővárosa ideális stratégiai központ volt, amelyet a hadsereg és a flotta új bázisává, a hajóépítés és fegyvergyártás központjává tettek, ahonnan újabb szárazföldi és tengeri hódításokat indítottak európai és ázsiai szomszédaik ellen.

Apja határvidéki államát II. Mehmed egy világuralomra törő központosított birodalommá alakította át. Kivégeztette a hódító politikáját ellenző nagyvezírét, az ősi török Csandarli családból származó Halil pasát. Ezt követően kiszorította a birodalom vezetéséből a korábbi török arisztokrácia sarjait, akiknek a helyét a palotaiskolában nevelt, a szultántól függő udvari rabszolgák vették át. Mehmed fokozatosan felszámolta a határbégek és családjaik hatalmát is. A bégeket tartományi kormányzókká tette, betagolta őket a birodalom igazgatásába, magánhadseregeiket pedig a szultán által javadalombirtokokkal fizetett és kormányzói által irányított tartományi hadseregbe olvasztotta be. Mehmed és utódai ugyancsak a dinasztia ellenőrzése alá vonták a szultáni hatalmat az iszlám vallásjog alapján korlátozni képes jogtudósokat, akik ezután a birodalom bírói hivatalaiban kádiként vagy a szultáni medresze-iskolák tanáraiként szolgálták az államot.

Szelim intézkedéseinek máig ható következményei vannak

II. Mehmed európai és ázsiai birodalmát unokája, I. Szelim tette a Közel-Kelet és a Földközi-tenger leghatalmasabb hatalmává, és egyben fia, az 1520 és 1566 között uralkodó Szulejmán szultán számára is megteremtette az alapokat a további hódításokhoz. Trabzoni kormányzóként Szelim felismerte, hogy az Iránban felemelkedett síita Szafavida dinasztia terjeszkedése és sikeres hittérítő missziói a Kelet-Anatóliában élő kurd és türkmen nomádok között az ottani oszmán uralmat alapjaiban veszélyeztették.

1512-ben ezért lemondatta és megmérgeztette apját, majd leszámolt trónkövetelő testvéreivel. 1514-ben a csaldiráni csatában pedig legyőzte a Szafavida Birodalom alapító uralkodóját, Iszmail sahot. Az ütközet a világtörténelem egyik legjelentősebb csatája volt: biztosította az oszmán uralmat Kis-Ázsia és Azerbajdzsán felett, a türkmén törzsszövetségként induló szafavida állam pedig fokozatosan perzsa és síita jelleget öltött. Az oszmán-szafavida rivalizálás következtében Perzsiában és a szomszédos iraki területeken megszilárdult az iszlám síita irányzata, és felerősödött a szunnita-síita szembenállás, amelynek máig ható következményei vannak. Az oszmán-szafavida háborúk pedig az oszmánok Magyar Királyság, illetve a Habsburg Monarchia elleni háborúit is korlátozták.

Csaldiráni győzelme után Szelim véget vetett a Mameluk Szultanátusnak, amely 1250 és 1517 között uralkodott Szíriában és Egyiptomban. Egyiptom elfoglalása nyomán az oszmánok a Földközi-tenger keleti térségének urai lettek, és kijutottak a Vörös-tengerre is, ahonnan kiűzték az iszlám szent városát, Mekkát, fenyegető portugálokat. Bár a portugálok tengeri vitorlás hajóit az oszmán evezős gályák az Indiai-óceánról nem tudták elűzni, a 16. század végére sikerült visszaállítaniuk a Vörös-tengeren keresztül zajló fűszerkereskedelmet.

A hódítások következtében Szelim birtokába került Damaszkusz és Kairó, a kalifák korábbi székhelyei, valamint Mekka és Medina, az iszlám szent városok, amelyek páratlan presztízshez és legitimációhoz juttatták az Oszmán-házat a muszlim világban.

Ezt tovább erősítette az is, hogy ettől kezdve az oszmánok szervezték és biztosították az évenkénti mekkai zarándoklatokat is.

Szent háború és oszmán propaganda

A 15. századi oszmán krónikák a hódítások motivációját az iszlám szent háborúban látták. Ezekre az eszmékre azonban az oszmánoknak inkább a muszlim hittestvérek – és vetélytársak –, tehát az anatóliai török fejedelemségek, az egyiptomi mamelukok, illetve a síita szafavida perzsák elleni harcok eszmei igazolásához volt szükségük, semmint az európai keresztény országok elleni hadjárataikhoz.

II. Mehmed, I. Szelim és I. Szulejmán idején a világuralomra való törekvés is megjelent. Mindhárman világuralkodónak tekintették magukat, és a Kelet-Római Birodalom elfoglalása után Róma meghódításának terve is többször felmerült, legalább a propaganda szintjén. Bár a legitimációban a keresztények elleni háborúknak és a szunnita iszlám védelmének – mind az európai keresztények, mind pedig a síita szafavidák ellen – fontos szerep jutott, a hódítások okai és céljai gyakran változtak, sokszor az adott geopolitikai lehetőségekre vagy fenyegetésekre válaszoltak. Az uralkodók leginkább győztes hadjáratokkal tudták biztosítani a hadsereg támogatását. Sokan úgy vélik, hogy Szulejmán, akinek – elődeivel szemben – nem kellett a trónért megküzdenie, hisz nem voltak rivális fivérei, azért indított 1521-ben támadást, hogy egy sikeres hadjárattal erősítse meg a legitimitását.

Célpontul pedig azért választhatta Magyarországot, mert a magyarok egy olyan ősi ellenségnek számítottak, akik ellen hódító dédapja kudarcot vallott Nándorfehérvár 1456. évi ostromakor, és akik ellen hódító apja soha nem vezetett hadjáratot.

Igaz, az 1521. évi hadjárat célja sokáig bizonytalan volt: a nagyvezír Nándorfehérvárat ostromolta, miközben Szulejmán az európai oszmán hadak parancsnokával Szabácsnál akart a Száván átkelni a Szerémségbe, majd Buda ellen vonulni. A szultán csak a szávai átkelés kudarca után csatlakozott nagyvezíréhez, és foglalta el Nándorfehérvárat, a Magyar Királyság kulcsát.

A szultánok nem voltak abszolút uralkodók, akik valamiféle kortalan átfogó stratégia mentén irányították a birodalmat. Mint minden uralkodónak vagy politikusnak, nekik is számolniuk kellett a katonai, kormányzati és vallási elit frakcióharcaival, a háború- vagy békepárti klikkekkel, vagy épp a hadjáratok elmaradása és az ezzel járó jövedelemkiesés miatt lázongó katonasággal. 1525 tavaszán a janicsárok azért lázadtak fel, mert már a harmadik esztendő telt el nagyobb hadjárat és az ezzel járó zsákmány nélkül. A lázadást Szulejmánnak a janicsáraga és más kolomposok kivégzésével és a janicsároknak adott 100 vagy 200 ezer aranydukát, azaz a janicsárok éves fizetésének 30–60 százalékára rúgó, pénzjutalommal sikerült lecsendesítenie.

A világ legerősebb birodalma

Szulejmán uralkodásának kezdetén az oszmánok az ókori Róma bukása óta a legerősebb, összefüggő területű birodalom urai voltak. Szelim hódításai a duplájára, mintegy 1,5 millió négyzetkilométerre növelték a birodalom területét, ami már ötször volt nagyobb Magyarországnál. Ugyanakkor a birodalom népessége, 12–13 millió lélek, legalább négyszerese volt Magyarországénak. A látványos területi növekedéssel a jövedelmek is emelkedtek. A birodalmi kincstár bevételei 1523-ra 2,1 millió aranydukátra nőttek, amely a korabeli Magyar Királyság kincstári bevételeinek hat-hétszerese volt. Mohács idejére Szulejmán kincstári jövedelmei már 4,9 millió dukátra rúgtak. Ha ehhez hozzáadjuk a javadalombirtok, a vallási alapítványok és a szultáni magánkincstár bevételeit, akkor a birodalom teljes bevétele 11,5 millió aranydukátra tehető.

Összehasonlításul: Habsburg Ferdinánd országainak jövedelme ekkoriban kevesebb mint 2 millió velencei dukát volt, V. Károly jövedelme a leggazdagabb tartományokból (Kasztília, a Nápolyi Királyság és Németalföld) pedig 2,8 millió. I. Ferenc francia király – ekkoriban Szulejmán szövetségese a Habsburgok ellen – Európa egyik legnépesebb királyságából (16 millió) is csak 1,5–2 millió dukát körüli jövedelmet tudott beszedni évente.

Ennek ismeretében aligha meglepő, hogy Szulejmán a korabeli Európa legnagyobb, legjobban felszerelt hadseregével rendelkezett. Szulejmán uralkodása elején a timárbirtokos tartományi lovasság, a szultáni zsoldoshadsereg és a helyőrségek egyesített katonai ereje több mint 125 ezer fő volt. A parasztkatonákkal, akindzsikkel és más kisegítő alakulatokkal a szultán mintegy 160–180 ezres katonai potenciállal rendelkezhetett, amiből rendszeresen tudott mozgósítani 60 ezer fő udvari zsoldost és timáros lovas katonaságot hadjárataira, ami a kisegítő harcoló egységekkel felmehetett 80–90 ezer főre. A korban Szulejmán egyetlen ellenfele sem bírt ekkora haderővel.

The post Szulejmán világuralkodónak tartotta magát first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu