Forgatásra voltam hivatalos: egy Junior Prima-díjas színművészt és engem, mint 2024-es Prima-díjast kérdezett egy riporter a Példaképlet című műsor hamarosan látható epizódjában.

Érdekes kérdések hangzottak el, napokkal később is visszhangzott bennem, amiről szó esett (sőt, az is, amiről nem).

Például:

Mi motivál, hogy ne add fel? Honnan a muníció, a hit? És, amikor mégis feladod, miért teszed?

A világegyetem szempontjából lényegtelen, hogy valaki azért edz éveken át, hogy egy versenyen néhány tizedmásodperccel előbb érjen a betonteknő (értsd : úszómedence) túlfelére, mint egy másik kettyós, nekem mégis hosszú időn át ez volt a célom.

Aztán orvosként az is világossá vált, hogy a sport nagyszerű, felemelő, boldogságot okoz sokaknak, de, ha egy családban beteg a kisgyerek, édeskeveset számítanak akár az olimpiai eredmények – legalábbis a kisgyerek gyógyulásáig.

Na, szóval a motiváció.

Úgy alakult az életem, hogy az 1972-es müncheni olimpiára több számban esélyesként érkeztem. Esélyesnek lenni nagyon jó dolog, legalábbis számomra; szerintem esélytelennek lenni a teher, nem pedig az, ha sikert várnak tőled, és te is azt várod magadtól.

Három egyéni számban és két váltóban indultam. Megtettem mindent, de a párkák másképpen szőtték életem fonalát, nem lettem olimpiai bajnok.

A 100 méteres pillangóúszás középfutamában világcsúccsal győztem, ám a döntőben elrontottam a rajtot, és csupán a harmadik lettem, 100 háton is csak az ezüst jött össze, nem szólt értem a Himnusz.

Hátra volt még egy szám, amiben szintén volt remény a győzelemre: 200 méter hát.

A középdöntőben történt. Sem előtte, sem utána soha életemben nem adtam fel semmit, se versenyt, se elhatározást, se elköteleződést. De akkor és ott igen. És erre ma sem vagyok büszke, pedig közel öt és fél évtized telt el azóta.

Száz méternél vezettem.

Százötvennél is én voltam az élen, ami jó helyre, középső pályára való bekerülést jelentett volna a másnapi döntőbe.

Ráfordultam az utolsó hosszra, ahol máskor a megszokott jó finiseimmel rendre növeltem a különbséget.

Ám ekkor olyat éreztem, mint soha: hiábavaló az egész, nekem ez itt és most nem sikerülhet. És feladtam. Szépen lassan becsorogtam a célba nyolcadikként, amivel természetesen nem jutottam döntőbe.

Számomra a kétszáz hát százötvenedik méterénél befejeződött az olimpia.

Sose volt bátorságom végiggondolni, mi lett volna, ha nem kap el az a fojtogató érzés.

A müncheni szumma így a következő: 100 pillangón volt valaki, aki jobb volt aznap, mint én, és 100 háton is akadt ilyen.

És 200 háton pedig én hagytam, hogy a többiek jobbak lehessenek. Hatalmas különbség.

A tanulság: aki a célt akarja, az eszközöket is akarnia kell, és nem úszhat 150 métert, ha 200 méter a táv.

Hogy miért történt ez így?

Tán mert miután kétszer csalódást okoztam mindazoknak, akik bíztak bennem, harmadszorra már nem akartam azt érezni, hogy „becsaptam” őket. Jó nagy marhaság, mégis így igaz.

A kézenfekvőbb magyarázat pedig az, hogy az elődöntőkkel, középdöntőkkel és döntőkkel együtt ez volt a tizenötödik rajthoz állás, s egyszerűen elfáradtam, leginkább lelkileg. És nem csak a bokszban van az úgy, hogy az ember olykor bedobja a törölközőt.

Az mindenesetre egészen biztos, hogy a két úgymond elbukott döntő után nem bántott senki, és nem feszített semmiféle sértettség.

Na, összeírtam pár okosságot, hasonló helyzetekre, hátha jól jön neked.

• Békülj meg a múltaddal, hogy ne zavarja a jövődet.
• Amit mások gondolnak rólad, nem a te dolgod.
• A boldogságodért csakis te vagy a felelős.
• Ne hasonlítgasd az életedet másokéhoz, az nem hoz örömet.
• Az idő mindent meggyógyít, légy türelmes. (No, jó, majdnem mindent.)
• Gondolkodj, de ne gondold túl a dolgokat; nem kell mindenre tudni a választ.
• És főleg: mosolyogj! Nem a tied a világ összes gondja.

És még annyit: szeretem a Münchenben szerzett két érmet, és tán ez a lényeg.

The post Gyarmati Andrea: Amikor feladod, miért teszed? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu