2022-ben diagnosztizáltak áttétes mellrákkal. Nehéz volt szembesülni a diagnózissal, látva a statisztikákat, amelyek pár hónap túlélési esélyt jósoltak. A sötét hetek után eldöntöttem, hogy mindent megteszek a gyógyulásomért: másfél év sugár-kemoterápia, műtét, kórházban töltött napok után eltűntek a daganatok. Minden nehézség ellenére egészségesebb életmódra váltottam, ami azóta is része a mindennapjaimnak, az onkológiai kezelés mellett
– írja Kölcsey Sára fotográfus, akinek a diagnózist követő időszakról készült fotós anyagát korábban mi is bemutattuk. Az Én 2.0 számos hazai és külföldi publikáció mellett 2024-ben első helyezést ért el a 42. Magyar Sajtófotó Pályázat Mindennapi élet (sorozat) kategóriájában.
Október 1-je a Mellrák Elleni Küzdelem Világnapja, ezen alkalomból Sárának a témával foglalkozó fotósorozatát közöljük.
„2024 októberében megvalósulhatott a Kockázatok és mellékhatások című kiállítás a pécsi Ancora Contemporary Galéria, az NKA támogatásával. Varga Rita festőművésszel szerettünk volna egy olyan csoportos kiállítást létrehozni az alkotókkal, akik korábban/ jelen időben átélték a daganatos betegség traumáit, gyógyulási lehetőségeit. Megtapasztalták a szembenézést, az elszámolást, a leszámolást, a kiéheztetést, a terápiát, a holisztikus alternatív lehetőségeket, s mindazt, amelyek segítséget nyújtanak a továbblépéshez és a mindennapok megéléséhez. A kiállítás inspirált a következő projektre, melynek jelenlegi munkacíme: »Fight, like a girl”.”
Sára olyan sorstársairól készít portrékat, akik megtalálták az eszközt, a kapaszkodót a gyógyuláshoz. A fotózások során a résztvevők nem csupán modellé válnak, hanem alkotótárssá: minden portré mellett megjelenik egy személyes tárgy vagy szimbólum – a tánctól a természetig –, amely a daganatos betegségből való felépülésük záloga. A fotózásokat egy mélyinterjú előzi meg, ebben az érintettek beszélnek a diagnózissal való szembenézésről, a trauma feldolgozásáról, a tapasztalataikról az onkológiai ellátásban, a család, a barátok, a mozgás és egyéb terápiás lehetőségek fontosságáról.
Pethő Csilla festőművész, a fotósorozat egyik szereplője 2020-ban kapott beutalót egy kerületi intézménybe komplex vizsgálatra, ahol alapos kikérdezés, majd vizsgálat után fibroadenomát diagnosztizáltak nála. Fél éves kontrollja után maga sürgette az éves kontrollt, mert fájni kezdett neki és nagyobbnak is érezte.
A mammográfián leszúrtak, amiért csak ultrahang beutalóval mentem, és foghegyről odaszóltak, hogyha fáj, akkor szedessem ki… Aztán vizsgálat közben éreztem, hogy valami nem oké, mert megváltozott a radiológus viselkedése, hangneme. Nem tudtak túl közeli mammográfiára időpontot adni, de a sürgető »minél hamarabb hívjon időpontért”, megijesztett, és teljesen lesokkolt. Hogy a fenébe kerültem ilyen bizonytalan valamibe, ha csak fibroadenomám van? A papíromra még mindig csak annyi került, hogy »mammográfia és uh szükséges, akkor döntünk aspirációs citológia szükségességéről”. Végül kerestem egy emlőspecialista radiológust, így egy magánitézményben kötöttem ki, ahol legalább biztonságban érezhettem magam
– osztotta meg történetét Csilla Sárával.
A magánintézményben elmondták neki, hogy minden daganatból szükséges mintát venniük, így történt ez nála is. Rossz érzés töltötte el, de mikor meglátta az EESZT-ben eredményét szabályosan rosszul lett.
„Azt gondoltam, hogy ez nem is lehet így, hiszen már első alkalommal megkérdezték, hogy hány éves vagyok, volt-e a családban emlőrák. Fiatal voltam, emlőrákról maximum a hírekből hallottam (ugye a legnagyobb tévhitek, hogy az említett adatok megvédenek az ilyesmitől). A leglesújtóbb leginkább a szövettan tartalma volt, mert sajnos idő előtti kutatásba kezdtem; milyen daganatok vannak, miképp néznek ki a képalkotó felvételeken, és azon a sajátomat próbáltam megfejteni, szóval »radiológusra kezdtem edzeni” magam, lényegében kapaszkodókat kerestem azalatt a 10 nap alatt, amíg vártam a leletet. Az eredményre természetesen teljesen kiborultam, megfordult a fejemben, hogy rövid lesz az életem, és a halál is.”
Csilla kapaszkodói a párja, a családja és az alkotás voltak. Festőművész végzettsége miatt jelentős szerepet kapott életében a művészet, azonban szüksége volt megélhetése érdekében egy másfajta főállásra is. Ahogy elmondta, ez pszichésen rendkívül megviselte, és a diagnózist megelőző évben nem tudott alkotni. Sokszor érezte azt, hogy csak eszik, alszik, és nem nagyon látta értelmét az életének.
Utólag kicsit olyan, mintha a rák hozott volna vissza az életbe azzal, hogy újra alkothattam, és mert az segített át az egyéves kezelés eléggé megterhelő időszakán. Számomra terápiás módon dolgoztam: a kemoterápiák alatt rajzoltam teljesen intuitív módon, a kezelések között pedig festettem, naplóba készítettem rajzokat, vegyes munkákat.
Csilla a legfontosabbnak azt tartja, hogy ne hibáztassa senki magát, hiszen nem tehetnek róla. Másodiknak pedig, hogy mindenki hagyjon bőven időt arra, hogy el tudja hinni és el tudja fogadni a dolgot. Aztán pedig szép lassan feldolgozni.
„Elképesztően organikusan tud gyógyulni az ember lelkileg. A nézőpontot is lehet alakítani, például számomra a hajvesztéstől való félelem nagyobb volt, mint a mell elvesztésétől való félelem” – mondta, hozzátéve: a kemoterápia megkezdése előtt azzal nyugtatta magát, hogy sose volt még igazán rövid haja, és arra koncentrált, ha majd újra elkezd nőni, mennyire izgalmas lesz látnia az egészen rövidkétől a különböző hosszúságokon át. Tanácsa, hogy az aktív kezelési időszak alatt magunk legyünk az elsők, szeretgessük és hallgassunk a testünkre, és ne felejtkezzünk meg róla azután sem, ha már túl leszünk a nehezén. Mint mondja, sosem szégyen segítséget kérni a feldolgozáshoz, például az onkológiai osztályon dolgozó onkopszichológusok is tudnak segíteni, akár irányított meditációval, ami tanulható.
Nekem sokat segített a legnehezebb szakaszokon.
A projekt megvalósítását a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíj programja támogatja.
The post „A vizsgálat közben éreztem, hogy valami nem oké, aztán lesokkolt a mondat: minél hamarabb hívjon időpontért” first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
