Három év. Ennyibe időbe telt, míg az orosz csapatoknak sikerült visszafoglalniuk a Harkiv megyei, egykor százezres Kupjanszk városát. Végre-valahára 2025. november 20-án Valerij Geraszimov orosz vezérkari főnök elégedetten jelenthette: elfoglalták a fontos csomópontot. Bár a háború elején minimális ellenállással került orosz kézre, 2022 szeptemberében az ukránok egy ellentámadással kisöpörték őket onnan, ahogy Harkiv megye nagyobbik részéből is. Az oroszok visszakerültek a startvonalra.
A 2025-ös újabb elfoglalás után két héttel azonban Moszkvában erős déjà vu-t érezhettek a beérkező harctéri jelentéseket olvasva: az évekig tartó darálás és több tízezer áldozat árán ismét megszerzett város megint kicsúszhat a kezükből: a háború kitörése óta már negyedszer cserélhet gazdát. Egy senki által nem várt ukrán ellentámadás elvágta északról a városban lévő orosz katonákat az utánpótlástól, a blokádot nem sikerült áttörniük, erőforrása pedig nincs az orosz hadseregnek, amit a megmentésükre küldhetnének. Csak idő kérdése, hogy megadják magukat, vagy az éhség és az ukrán drónok végezzenek velük. Eljutottunk a városban zajló műveleteket jelenleg is koordináló, előretolt parancsnoki és megfigyelő bunkerba.
Alaposan kidolgozott terv, jó személyi felkészítés, nagyon gyors végrehajtás
– fogalmazott a művelet lebonyolításáért felelős zászlóaljparancsnok, katonai hívójelén „Szvat”. A beszélgetésünk előtt sietve öltözött át kapucnis pulcsiból egyenruhába. Rajta kívül a többiek is kényelmesben dolgoznak, egyenruhát elvétve látni.
„Az ellenség nem számított arra, hogy nem frontálisan támadunk, hanem oldalirányú csapást mérünk kis csoportokkal. Ez nagyon hatékonyan működött. Nemcsak megsemmisíteni próbáltuk az ellenséget, hanem foglyokat ejteni is” – magyarázza.
Űrállomás a föld alatt
Az időjárási körülményeket használtuk ki, rossz időben nem látnak olyan jól a drónok. Tudtuk, hogy figyelnek minket a levegőből, ezért az első csapást a légvédelmünkkel mértük. Minden drónt igyekeztünk lelőni, ami az irányunkba repült. A második a logisztikájuk megsemmisítése volt. Amikor náluk a zűrzavar elkezdődött, kis csoportokkal – és ez nagyon fontos – gyorsan előrenyomultunk. Ma már nem lehet nagy tömeget mozgatva harcolni, kis csoportokban haladtunk, így ez meglepetésként hatott. Voltak elterelő manőverek is, amelyekre az ellenség reagált, és ezalatt a gyalogságukat kivontuk a harcból – foglyul ejtettük vagy megsemmisítettük őket.
Szvat körül több tucat férfi ül ötven–hatvan, falra szerelt képernyő előtt, fülükön headset, a képernyőkön az óránkénti időjárástól kezdve térképeken át a drónok élő közvetítései láthatók az utcai harcokról. Az egész egy NASA-űrállomásba oltott call-centerre hasonlít – a föld alatt.
Élőben monitorozzák a Kupjanszkért vívott csatát: az egyik képernyőn egy drón épp bombával repül a cél felé, az RPG feje belelóg a kamerába. Egy másik drón egy szétlőtt kereszteződés fölött lebeg, körülötte orosz holttestek szétszórva, a bomlás különböző állapotaiban.
Nem érdeklik őket a veszteségek. A következő gárdára várunk, akiket majd erre küldenek, és kilőjük őket is
– magyarázza a képernyő előtt ülő tiszt.
„Vjacseszlavnak hívnak, a hívójelem »Zanuda”, századparancsnok vagyok. Jelenleg itt, a megfigyelőponton a zászlóalj harcvezetését látjuk el. A századparancsnokok felváltva teljesítenek szolgálatot, innen irányítják az egész zászlóalj harcát. A zászlóaljparancsnok és az első helyettese felügyelete alatt közvetlenül mi hozzuk meg a döntéseket.” Zanuda neve unalmast, aprólékost jelent. Olyan emberre használják, aki mindent az idegesítés határáig megtervez és felügyel. Ez a Hartijában kifejezetten előny.
A „milliárdos” dandárnak is becézett alakulat 2022-ben jött létre harkivi önkéntesekből, élükön az egyik leggazdagabb ukránnal, Vszevolod Kozsemjako agrovállallkozóval. A dandár igyekszik a vállalatirányító szemléletet a hadsereggel ötvözni, a hadtudományi továbbképzések mellett 2025 decemberében a Kijevi Gazdaságtudományi Iskola professzora például háromnapos projektmenedzsment képzést tartott a kiválasztott dandártagoknak, mielőtt azok megalapítottak volna egy új zászlóaljat. A menedzsment és HR-tankönyvekhez hasonlóan ők is igyekeznek objektív kritériumok felállításával meghatározni az ideális katonát, az ideális parancsnokot.
Hosszú évek után rájöttünk, hogy az enyhén nárcisztikus és paranoid parancsnokaink teljesítenek a legjobban
– magyarázza Ket, a dandár egyik sajtótisztje. „Nárcisztikus, tehát nagyon érdekli és akarja a sikert. Paranoid, tehát minden eshetőséget figyelembe vesz, rengeteget tervez, készül, alternatív forgatókönyveket vázol fel. Így szinte soha nem éri meglepetés.”
Az eredmények egyelőre őket igazolják.
Harminc orosz katona maradhatott életben
Az ellentámadáshoz a Hartija a vezetéssel és egy zászlóaljjal járult hozzá, rajtuk kívül még a 475. különálló rohamosztagos ezred „9.2-es” egysége, a 92. rohamdandár, az ukrán hírszerzés idegenlégiója és a 144. gépesített dandár delegált katonákat a művelethez.
De hogyan sikerült az orosz drónok orra előtt észrevétlenül annyi katonát összevonni, hogy sikeres legyen a támadás?
Még volt lomb a fákon, ami valamennyire álcázott minket. Emellett melegebb is volt, így a hőkamerák sem működtek tökéletesen. Igyekeztünk akkor dolgozni, amikor az időjárási körülmények engedték, amikor kevesebb volt a drón, rosszabb volt a megfigyelés. Ezeket a tényezőket kihasználva juttattuk el a katonákat arra a pontra, ahol meg kellett kezdeniük a munkát. Előfordult olyan is, hogy más területeken – ahol a katonáknak jó fedezékük volt – szándékosan feltűnést keltettek, az oroszok erre figyeltek, így egy másik irányból észrevétlenül tudtunk végrehajtani csapatmozgásokat
– meséli Zanuda századparancsnok.
Az ellentámadás megindulása óta a Hartija ide beosztott zászlóalja – saját bevallás alapján – 500 oroszt ölt meg, és körülbelül ennek egytizedét szenvedte el veszteségként. A teljes ellentámadás során állításuk szerint 3000 orosz esett el és kétszer ennyien sebesültek meg.
„Csak a vizuálisan megerősített eseteket számoljuk ebbe bele, és jelentjük le. Ha például egy orosz katona súlyos sebesüléssel bekúszik egy pincébe, és nem látjuk többé, azt nem, mert nincs vizuális megerősítés, hiába tudjuk 99 százalékos bizonyosággal, miért nem bújt elő többé” – mondja Szvat.
A felderítésük szerint mostanra körülbelül 30 orosz katona maradt életben a katlanban.
„Intenzív munka folyik az ellenség demoralizálására, például hangszórókkal felszerelt drónokkal, amelyekről felvételeket játszunk le: »adjátok meg magatokat”, stb. Ez egyébként sikeres, hiszen körülbelül öten már megadták magukat. Egy éhes katona nem fog úgy harcolni, amikor mesékkel etetik arról, hogy majd érkezik a segítség. Teljesen ellenőrizzük az összes utánpótlási vonalat. Az egyetlen, ami életben tartja őket, az a civilek által hátrahagyott élelmiszer, de azok a készleteik is kifogyóban vannak”– mindezt már „Pozitív” mondja, a zászlóalj felderítésért felelős parancsnoka.
Mellette hatalmas makett áll egy asztalon: rajta több száz zászlócska jelzi a saját és az ellenséges csapatok helyzetét. Néhányra fura szavak és nevek vannak írva: jellegzetes és könnyen felismerhető tereptárgyak, amelyek segítik a tájékozódást. Nemhogy az utcák, de az épületek sem nagyon maradtak felismerhető állapotban.
A terepasztalon narancssárga kígyóként húzódik keresztül a településre vezető földalatti gázcső. Öt kijárat nyílik belőle a felszínre a városban. Először tavaly nyáron fedezték fel a védekező ukránok, hogy ezen keresztül is jönnek be a városba orosz támadók. Az alig több mint egyméteres átmérőjű csőben 15–20 kilométert kell mászniuk az oroszoknak négykézláb, ami akár egy-két hét is lehet. Ennyi idő alatt a csőben hátramaradt gázok olyan szinten roncsolják a tüdejüket, hogyha túl is élik az utat és a rájuk várakozó ukrán drónokat, nem sok harcértékük marad.
„Tökéletesen hidegen hagy, hogy életben maradnak, vagy sem”
De az oroszok nem is ezt várják tőlük.
Sokan nem is rohamosztagosok – inkább előretolt megfigyelők. Nem is feltétlenül lőnek. A nagy többség, ha eljut odáig, leül egy pincében vagy egy szétlőtt lövészárokban, és jelentik, mit hallanak, mit látnak. Ha észrevesznek valamit – pozíciót vagy embereket –, akkor már az ő tüzérségük vagy drónjuk dolgozik rá. De mivel nem értik, hogyan kell harcolni, sokan el sem jutnak oda, vagy a helyszínen egyszerűen meghalnak, mert nem tudják, hogyan kell viselkedni. A legtöbbjük vagy nem érti a helyzetet, vagy nem tud előrenyomulni. Volt olyan foglyunk, aki a katonakönyve szerint tíz nappal korábban írt alá, minthogy elfogtuk volna. Semmilyen kiképzést nem kapott
– mondja csendes, szenvtelen hangon Pozitív. „Persze vannak jobban kiképzett rohamcsapatok is, de nem ők adják a többséget.”
Pozitív felel azért is, hogy a bent rekedt oroszok megadják magukat. A telefonszámát szórólapokon terjesztik a város fölött, többször felhívták már őt a magukat megadni készülő oroszok, hogy navigálja el őket telefonon a legközelebbi ukrán állásig. Sokaknak nem sikerült az akció. „Ha az oroszok észreveszik, mire készülnek a katonáik, saját maguk lövik ki őket tüzérséggel vagy drónokkal. Engem tökéletesen hidegen hagy, hogy életben maradnak, vagy sem” – teszi hozzá.
Mellette a falra több tucat orosz katonakönyv van felszögelve – a tarkabarkaságot mindenféle harmadik világbeli ország útlevele növeli. Mind az orosz, mind az ukrán hadseregben számos latin-amerikai zsoldos is akad.
„Őszintén szólva ezek az emberek, akik soha nem jártak ezekben az országokban, nagyon rosszul tájékozódnak. Ha a rádióban spanyol vagy más nyelvet hallunk, a saját embereinknek köszönhetően meg tudják állapítani, hol vannak és merre tartanak. Amikor foglyul ejtjük őket, sokkoltak és bénultak. Utána, amikor már fogságban vannak, a mi katonáink már az ő nyelvükön beszélnek velük” – meséli Pozitív.
De a háború ötödik évében a zsoldosokhoz képest már az orosz katonáknak sincsen sokkal több motivációjuk.
Pénz, adósságok, félelem, börtön miatt csatlakoznak. Gyakorlatilag nagyon gyorsan megadják magukat, szinte nem is tanúsítanak ellenállást. Nem zárom ki, hogy vannak jól kiképzett és motivált katonák, de ez alacsony arány, körülbelül 5–7 százalék lehet. Amikor tudják, hogy egyirányú bevetésre küldték őket, mi pedig foglyul ejtjük őket, majd etettük őket, kikérdeztük őket, készek együttműködni. Kevesebb kegyetlenséggel, viszonylag lojális hozzáállással több információt szedünk ki belőlük
– magyarázza a zászlóaljparancsnok.
Miközben a háborúról szóló diskurzusok jellemzően alárendelt félként hivatkoznak az ukrán hadseregre, az orosz invázió ötödik évében a terepen ez már egyáltalán nincs így. Míg 2022-ben egy posztszovjet, babalépésekben modernizálódó hadsereg nézett szembe az elmúlt évtizedekben számtalan háborúban tapasztalatot szerzett orosz katonákkal, és mindenben a nyugati partnerek támogatására szorult, mostanra saját gyártású drónokkal és rakétákkal pusztítják az orosz olajkitermelő infrastruktúrát, és tartják rettegésben az orosz városok lakóit, köztük még Moszkvát is.
A változás a frontvonalon is meglátszik: 2026 tavaszára az orosz előrehaladás nemcsak lelassult, hanem szinte meg is állt. Az ukrán vezérkar becslése szerint például februárban hosszú idő óta először az ukránok több területet szabadítottak fel, mint amennyit az oroszok elfoglaltak – elsősorban Zaporizzsja és Dnyipropetrovszk megyékben.
Jelenleg három dolog számít. Először is a személyi állomány felkészítése: értsék, hogy mi történik a harctéren, hogyan kell védekezni a drónok ellen, hogyan kell mozogni alattuk. Másodszor a kiképzett parancsnokok, akik tudják, hogyan tanítsák az embereiket, és miként tervezzék meg a műveleteket. Harmadszor pedig – ami szintén nagyon fontos – az elegendő drón megléte: felderítő és csapásmérő drónok. Ha ez a három tényező adott, akkor az oroszok teljesen megállnak
– mondja Zanuda.
The post „Az enyhén nárcisztikus és paranoid parancsnokaink teljesítenek a legjobban” – élő közvetítésben figyeltük a kupjanszki csatát first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
