A Fidesz április 12-én elfogadta választási vereségét a Tiszával szemben, és átadta a hatalmat. Ez sokakban felvetette a kérdést: nem tévedtek-e azok, akik a rendszert egyfajta diktatúraként, autokráciaként vagy hibrid rezsimként írták le? Nem éltünk-e egyfajta – talán nem alkotmányos, talán nem liberális, de mégis – demokráciában? Kováts Eszter és Körösényi András nemrég megjelent publicisztikájukban amellett érvelnek, hogy az Orbán-rezsim nem lehetett autokrácia, mint sokan vélik, ha egyszer választás útján bukott meg. Választással ugyanis csak demokráciát lehet leváltani.

A cikk Körösényi András két szerzőtársával, Illés Gáborral és Gyulai Attilával közösen írt könyvének tézisére támaszkodik, mely szerint az Orbán-rezsim: plebiszciter vezérdemokrácia. Mi ezzel szemben úgy gondoljuk, hogy a NER-t továbbra is a legjobban egyfajta autokráciaként, mégpedig választási autokráciaként érthetjük meg a legjobban.

Nem csak a szavakon rugózunk.

A rezsim kategorizálásának, meghatározásának az az értelme, hogy ezáltal megértsük politikai jelenünk és múltunk kihívásait, és hogy meghatározzuk az állampolgárokkal szemben támasztható elvárásokat. Vagyis a politikaelméleti fogalomalkotás és rezsim-kategorizálás egyszerre tölt be magyarázó, megértést segítő, értékelő és cselekvésorientáló funkciót.

Most, hogy az Orbán-rezsim véget ért, a helyes megértés alapvető fontosságú abban, hogy meghatározzuk a ránk váró feladatokat. Ha a magyar társadalom nem másfél évtizednyi tökéletlen demokráciát, hanem ugyanennyi önkényuralmat készül maga mögött hagyni, az azt jelenti, hogy a hatalom birtokosai hosszú időn át olyan sérelmeket követtek el a társadalom tagjai kárára, melyek elégtételért kiáltanak.

Nem csupán a kormányváltás apró-cseprő bürokratikus kihívásai állnak előttünk – alkalmazkodás az új minisztériumok, új jogszabályok rendjéhez –, hanem a rendszerváltás, az igazságos átmenet az autokráciából a demokráciába.

Rezsimértelmezések

Nem könnyíti meg a NER-értelmező dolgát, hogy a rezsim hívei mindvégig ellentmondásosan nyilatkoztak. Valahányszor az autoriter hatalomgyakorlás vádjával szemben mentegették magukat, arra hivatkoztak, hogy a törvényeiknek és a rendelkezéseiknek mind-mind van párja a „szabályos” alkotmányos demokráciákban.

Máskor viszont, ha a rendszerük különlegességét bizonygatták, bátran kimondták, hogy „illiberális”, „keresztény” – ámde azért demokráciát építenek.

A NER mindvégig a választópolgárok relatív (tehát kevesebb, mint 50 százalékos) többségének felhatalmazásával működött. Legitimációjának záloga egyebek mellett a baloldal 2006 utáni széthullása, majd a 2010-es évek gazdasági konjunktúrája volt.

A NER-ben a 20. század keményebb autokráciáira jellemző represszióval csak egy válogatott, aktívan elleszegülő kisebbség (pártok, civil aktivisták, a sajtó) szabadságát korlátozták, például a bezárás (Népszabadság), az átvétel (pl. Index, Origo), az országból való elüldözés (CEU) és a megbélyegzés (pl. civilek) eszközeivel. A társadalom többi része szempontjából a könnyebben megfogható és tapasztalható bűne az volt a rezsimnek, hogy a demokratikus egyenlőséget és önrendelkezést szűkítette le. A rezsim brutális mértékben koncentrálta a hatalmat és az erőforrásokat egy szűk klikk kezében, ezáltal szisztematikusan eltorzítva a politikai versengés feltételeit.

Az Orbán-rezsim értelmezéséről szóló vita tétje az, hogy ennek a torzításnak mi a jelentősége. Vagyis volt-e annyira súlyos a torzulás, hogy demokrácia helyett hibridnek, választási autokráciának vagy pedig autokráciának mondhassuk a rezsimet? Az értelmezések száma tengernyi, főleg a tudományos folyóiratokban, ám 2018-ban Filippov Gábor és Szűcs-Zágoni Zoltán Gábor cikkei nyomán egy rövid ideig a rezsimvita átköltözött az újságok hasábjaira.

Először is: a hibrid rezsim és a választási autokrácia fogalmát sokan szinonimaként használják, mint egyfajta keverék vagy átmenet a demokrácia és az autokrácia között.

Mi viszont a választási autokráciát az autokrácia alfajának tekintjük.

Azt állítjuk: az Orbán-rezsim természetét tekintve nem a demokrácia és autokrácia közti keverék (hibrid), hanem egy sajátos önkényuralmi rendszer volt.

A vezér és a demokrácia

Aki egyfajta demokráciának – akár illiberális vagy plebiszciter vezérdemokráciának – nevezi az Orbán-rezsimet, az azt mondja, hogy a rezsim a politikai versengés feltételeinek torzítása és a válogatott ellenállókkal szembeni represszió ellenére volt demokrácia. A NER demokratikus eleme a feltevés szerint a választásokon megszerzett többségi felhatalmazása volt.

Csakhogy ez a demokrácia túlegyszerűsített, kevéssé megvilágító erejű értelmezése. A „demokrácia” kifejezésen az antikvitás óta olyan államformát értettek, melyben a hatalom a népé (is): amely arra van berendezve, hogy az egyszerű állampolgárok közösségének érdemi beleszólása legyen legalább az alapvető politikai döntésekbe, például abba, hogy kik gyakorolják felettük a törvényhozó és végrehajtó hatalmat.

Ennek nem elégséges feltétele az, hogy a kormányzatot a többség választja meg.

A napóleoni Franciaországban, sőt a teokratikus Iránban is tartottak, tartanak népszavazásokat és választásokat, ahol a többségnek bizonyos értelemben van lehetősége kifejezni akaratát.

A kormány többségi felhatalmazása mellett a demokrácia további kritériuma az, hogy a többségi akarat olyan környezetben jöjjön létre, ahol a különféle álláspontok, nézetek, hatalomért versengő jelöltek valamelyest kiegyenlített versenyben mérhetik össze erejüket az állampolgárok támogatásának elnyeréséért. A demokrácia az egész nép hatalma, nem csak az aktuális többség által megválasztott kormányé. Nem lehet demokratikus az a rezsim, amelyben szélsőségesen megnehezítik annak lehetőségét, hogy az aktuális kisebbség egyszer többséggé váljon.

Körösényi (Schumpeter nyomán) korábbi munkáiban úgy érvel, valójában a legdemokratikusabb rezsimben is inherens autoriter tendencia rejlik. Az emberek elsöprő többségének nincsen preferenciája a törvénykezéssel és a közpolitikával kapcsolatosan, mielőtt a vezérek ki ne találnának neki valamit. Az emberek maguktól tudatlanok a politika dolgában, ellentétben a vezérekkel, akik hivatásként űzik a politikát, és ennélfogva tájékozottabbak. A politikában a vezérek kezdeményeznek, a nép csak követni tudja őket – így hát szabályos demokratikus elszámoltatás nem is létezhet.

Mi ezzel szemben úgy véljük, a politikai elit és a nép közti információs és erőforrásbeli aszimmetriának fokozatai vannak.

Minél szervezettebbek az állampolgárok, annál inkább ellen tudnak tartani az eliteknek. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európában az 1970-es évektől kezdődően, a tömegpártok szétesése után vált igazán perszonalizálttá a politika, és gyengébbé a demokratikus elszámoltatás mértéke.

Nem a liberális demokráciát – vagy annak idealizált képét – akarjuk szembeállítani a vezérdemokrácia tökéletlen valóságával. A vezérdemokrácia hívei olykor azt vetik ellenfeleik szemére, hogy elvakítja őket a „reflektálatlan normatív elfogultság a liberális demokrácia iránt” – ahogy Körösényi, Illés és Gyulai vezérdemokrácia-könyvükben megjegyzik.

A mi állításunk viszont nem az, hogy a vezérdemokrácia nem elég liberális, hanem hogy nem elég demokratikus.

Nem lehet minden választás vagy népszavazás eredményét a demokratikus népakarat kifejezésének tekinteni. Figyelembe kell venni a tágabb folyamatot is, melynek során ez a népakarat létrejön: ha a folyamat fölött valamely politikai erő túlhatalmat gyakorol, akkor az állampolgároknak nincs érdemi beleszólásuk a közügyekbe, nincs többé demokrácia sem, csak annak a látszata. Ebben egyetértenek a demokrácia minimalista (pl. Adam Przeworski), realista (pl. Samuel Bagg), agonista (pl. Chantal Mouffe), republikánus (Philip Pettit) és liberális (pl. Ronald Dworkin) elméletei is.

A vezérdemokrácia elmélete azonban alkalmatlan arra, hogy különbséget tegyen a demokrácia és annak látszata között. Így a többi között nem tud számot adni a rezsimátmenet sajátos erkölcsi kihívásairól sem, holott a rezsimbesorolásnak a magyarázó elméleti kereten túl ez is feladata lenne.

A választási vereség problémája

Ha viszont az Orbán-rezsim autokrácia volt, akkor mi magyarázza, hogy választáson le lehetett győzni? Ha egy választási autokrácia csupán színleli a demokráciát, akkor az ellenzéknek elvileg esélye sem lehetne a választási győzelemre. Az Orbán-rezsimet demokráciának tekintő értelmezők azt állítják, hogy ha a demokratikus intézmények csakugyan pusztán az autokratikus valóság elfedésére szolgáló díszletek lettek volna, akkor a választási vereség esetén az autokratikus hatalomnak semmibe kellett volna vennie a demokratikus díszleteket és a nyílt represszió útjára kellett volna lépnie. Az, hogy nem ez történt, szerintük arra utal, hogy a rendszer mégis egyfajta demokrácia volt.

Mi ezzel szemben úgy látjuk, hogy az autokráciák is megbukhatnak választáson, tehát a választási autokrácia elmélete éppúgy képes az április 12-én történtek magyarázatára, mint a vezérdemokrácia-elmélet. Az autokratikus rezsimeknek is megvannak a maguk gyenge pontjai.

A választási autokráciában a választás intézménye egy ilyen gyenge pont.

Mégis: választásokat tartani sokszor megéri a rezsimpártnak is. Az autokráciákban a választás értelme a többi között az ellenzék pacifikálása nyílt erőszak nélkül – hiszen lehet szavazni, a nép „kieresztheti a gőzt”, ráadásul az ellenzéket az autokratikus választásokon történő részvétel puszta lehetősége is stratégiai és erkölcsi dilemmák sora elé állítja, széttöredezi. A rezsim pedig a demokrácia színlelésével elkerülheti a nemzetközi elszigetelődést (amely az olyan nyílt autokráciákat sújtja, mint Fehéroroszország vagy Észak-Korea).

Sőt: az autokratikus berendezkedésben érdekelt rezsimpártnak azért is érdemes vállalnia a választásokkal járó kockázatot, mert a rezsim bukásakor lehetőséget biztosít a hatalomból való békés távozásra.

Ahol ugyanis nincsenek választások, ott az autokráciák bukása a rezsim elitje számára rendkívül súlyos egyéni költségeket von maga után.

Tagjai akár az életükkel, de legalábbis a szabadságukkal fizethetnek, amikor a népharag (vagy egy új elit) a választások hiányában erőszakosabb és kaotikusabb módokon távolítja el őket.

A választások megtartásával azonban a választási autokráciában megvan az esélye annak, hogy ha túlcsordul a népharag, akkor a regnáló hatalom – a nyílt represszió eszközei, a kiépült rendőrállam hiányában – nem tudja azt elfojtani, és kénytelen beletörődni a választási vereségbe. Április 12-én éppen ez történt:

egy megfáradt, erejét vesztett autokrácia, hibát hibára, botrányt botrányra halmozva nem volt képes ellenállni az elsöprő népharagnak. A bukás a rendszer sajátosságai miatt nem népfelkelésként, hanem egy példátlan választási győzelemben öltött testet.

Persze a rezsim bukásának okai között nem csupán a saját gyengeségei, hanem kihívójának erősségei is közrejátszottak. Ám abból, hogy egy ügyes, elkötelezett és jól időzítő kihívó választási győzelmet arathat, szintén nem következik, hogy valójában demokráciával lett volna dolgunk, ahol csak az inkompetens ellenzéknek köszönhetően nem sikerült eddig kormányváltást elérni.

Az autokratikus választások rendeltetésük szerint nem az elszámoltatás és a politikai vezetők kiválasztásának mechanizmusaiként szolgálnak, hanem a rezsimpárt hatalmának továbbörökítését hivatottak biztosítani. A kihívónak az ellenzék hatalmon kívül tartására hangolt választási rendszert és eljárást kellett a saját javára fordítania. Egy ilyen torz versenyhelyzetben a rezsimpárt és a kihívó választási győzelme erkölcsileg nem egyenlő mértékig jelentős felhatalmazás. Csakis az az oldal könyvelheti el valódi felhatalmazásként a választási győzelmet, amely

annak ellenére tudott győzni, hogy a rendszert az ő győzelme ellen hangolták.

Tehát ha az Orbán-rezsimet választási autokráciának tekintjük, éppúgy meg tudjuk magyarázni a közelmúlt politikai mérföldköveit, mintha vezérdemokráciának tekintetnénk, azonban számot tudunk adni a választást követő sajátos helyzetről és erkölcsi kihívásokról is.

Kapelner Zsolt filozófus, az Oslói Egyetem kutatója

Mráz Attila filozófus, az ELTE BTK egyetemi adjunktusa

Tóth Szilárd János politológus

The post Demokrácia-vita: „Egy megfáradt autokrácia volt képtelen ellenállni a népharagnak” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu