György Péter emlékének

„Sorsuk szégyen és megvetés” – mondta Magyarország most leköszönő miniszterelnöke 2025. március 15-én, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén.

A megszégyenítés és a megvetés nemcsak kulcsszava, hanem érzületi alapja, modora, morálja és normája is annak a kulturális korszaknak, a posztfasizmusnak, amely globális jelenség, és amelybe a megteremtett politikai rendszert (NER) – a tusványosi tétel szerint – Orbán Viktor ágyazni kívánta.

De ez nem csupán a közbeszéd oly gyakran siratott minőségének kérdése. Nem csupán retorikai mérgezés. Az új vágyott és posztfasiszta kulturális korszak új szabadságeszményének új emberi joga mások megszégyenítésére és megvetésére szólt. A félelem, a szégyen, a fenyegetés és a megvetés állandósuló nyelve és folytonos napirendje nem hagyhatott érintetlenül senkit, sem az uralmat gyakorlót, sem a hívek sokaságát, sem a kiugrani készülő kádert, sem a parancsot teljesítő alkalmazottat, sem az ellenfelet. „Szekértáboroktól” függetlenül roncsolt. Megalázott vagy magához hasonított. Megalázott és magához hasonított. Aztán konszolidált. Végül konszolidált.

Ebbe konszolidált bele.

A megszégyenítés és a megvetés volt és lett a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kötőanyaga: új társadalmi szerződés, új nemzeti minimum, új nemzeti konszenzus. Nem polgárháborús szembeállítás, hanem össznemzeti, mégis magányos-egyéni tobzódás sérelemben, szégyenben, egymás kölcsönös megszégyenítésében és kölcsönös megvetésében. Mindenki mindenki ellen. Nem tévedett a szónok, Magyarország egykori miniszterelnöke: valóban a lelkünk volt a tét.

És a lelkünk a csatatér ma is. Ez nem múlt el a magyarországi választások éjszakáján. Kísértet járja be Európát. Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

*

„Én annak idején megfogadtam, hogy ha netán megszabadul a hazám a rabságtól, én nem fogok üldözni, bántani, zaklatni, kirúgni senkit. Nem fogom azt művelni, amit velem műveltek. (…) Nekik se volt jó. Az ő életüket is széttaposták. Én nem legyőzni akartam őket, hanem fölszabadítani. Nem megalázni, hanem megvigasztalni. S azt is főleg hallgatólagosan, hiszen semmiféle erkölcsi fölénnyel nem akarok itt hencegni, hisz – enyhén szólva – nem vagyok tökéletes, hanem nagyon is gyarló, nagyon is esendő, bűnös lélek, mint mindannyian.” Ezt az ezredfordulón írta Tamás Gáspár Miklós arról, hogy milyennek vágyta és képzelte egyénileg és közösségként az 1989-es fordulatot. Sokat mormoltam ezeket a mondatokat az elmúlt 16 évben, és ezeket a mondatokat mormolom ezekben a napokban is.

És ugyanezekben a napokban sok helyütt szóba kerül, hogy nem követhetjük el újra 1989 legnagyobb hibáját: most nem maradhat el az úgynevezett elszámoltatás. De azért van ebben aránytévesztés is. Mert elsősorban mégsem az elmaradt igazságtétel perzselte föl a kilencvenes éveket és az ezredfordulót. Sokkal inkább az 1989-ben rendeleti úton bevezetett kapitalizmus szerencselovagjainak érzéketlensége, kioktató arroganciája és szürkezónás-barnamezős ügyeskedése. A versenyfétis, a haszongőg, a muszáj-tempó, a mértéktartást nem ismerő törtetés, a hivalkodó jólértesültség, a lemaradástól való rettegés, a lemaradók körberöhögése,

a kapzsiság polgártalansága: Jockey Ewing-hasonmásverseny Ká-Európa kisvárosi kávézóinak teraszán.

Az álmatlanul forgolódó végrehajtók fénykora és pitiáner rémuralma. A lehetőségek kényszere. És a milliónyi elvesztett munkahely, nyomában egy generációnyi megreccsent önbecsülés, megroppant család, szétzilált közösség, bezuhant régió, frusztrált agresszió, önpusztító szégyen, korai halálozás. Ez volt a NER közvetlen (mentalitástörténeti) előzménye: a Harmadik Köztársaság katakombatörténete. Talán most azok is elmesélhetik majd a történetüket, akiknek 2010 előtt is ez volt az életük. Akiknek mindig is kuss volt a nevük.

A rendszer pedig, amely 2010 után beköszöntött, a rendszer, amely a nemzeti együttműködés politikai termékével üzérkedett, ismerte és kiismerete ezt az országot: a létbizonytalanságra és a rémületre építkezett. Vagy befenyített, megtört és eljelentéktelenített.

*

„Sorsuk szégyen és megvetés” – idézem újra Magyarország most leköszönő miniszterelnökét. A kérdés pedig az, hogy mostantól ellene mondunk-e ennek a sorsnak. Ellene mondunk-e annak, hogy a hazánk sorsa így folytatódjon? Ellene mondunk-e annak, hogy így folytassuk mi is? Orbán Viktor, Rogán Antal és Lázár János bársonyszéke másé lesz: de a hazánk lelke végül továbbra is az övék marad-e? Azoké, akik a felebarátaink és a honfitársaink, tehát a hazánk kinevetésére, megfélemlítésére és megvetésére fordították életük két és fél legtermékenyebb évtizedét? Micsoda, micsoda tékozlás.

Vagy jön egy másik Magyarország, amely a lázári vigyor, a rogáni ráolvasás, a bayeri mondatgörcs és az orbáni megvetés hűlt helyére a szociális munkások odaadását, a pedagógusok kitartását, a civilek kérlelhetetlenségét és a független sajtó bátorságát állítja? Azoknak az odaadását, kitartását, kérlelhetetlenségét és bátorságát, akikről néha talán el is feledkeztünk. Akiket közülük közben eltemettünk. Akik helyt álltak, mert tudták végig, hogy a hazára vigyázni kell, mert a haza – minden ellentétes híreszteléssel ellentétben – az övék is. Akik helyt álltak, mert szeretik a hazájukat. A szégyen és a megvetés csapdájába ejtett hazájukat. Akikkel közösen visszahódíthatjuk a méltóság, a szolidaritás és a vigasz jogát. A köztársaságot. „A mi eszményképeink nem a hatalmasok lesznek, nem a véletlen folytán elhíresültek, nem a gazdagok, és nem is azok, akiktől valamiért félni kell. A negyedik köztársaságban azok lesznek a hőseink, akiket szerethetünk” – mondta Tamás Gáspár Miklós, még 2011 legvégén.

Ez a mi munkánk. Ez lesz a hagyatékunk.

A vita, a politikai ellentét tehát nem jelentheti többé, hogy öncélúan kinevetjük a másikat. Nem jelentheti többé, hogy kedvtelésből megszégyenítjük a másikat. Nem jelentheti többé, hogy felajzottan megalázzuk a másikat. Nem kell elvenni senki méltóságát ahhoz, hogy visszaadjuk a hazánkét. Hogy visszaadjuk a hazánk igazát, a hazánk vagyonát, a hazánk jövőjét. Mert ez nem egy zéró összegű játszma.

A hazánk valóban nem lehet következmények nélküli ország. De nem lehet méltóság nélküli ország sem többé ezután.

The post Fehér Renátó: Az eljövendő idő nyomában – egy új köztársaság méltósága first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu