Az Orbán-kormány több miniszterét letartóztatták, Fidesz által kinevezett vagy támogatott üzletembereket és intézményvezetőket őrizetbe vettek, felfüggesztettek, leváltottak. Ön mitől tart a leginkább?

Mielőtt belevágunk, csak egy megjegyzés: remélem, nem nagy probléma, hogy megszólalok. Talán önnek sem lesz ebből gondja egy szabad országban.

Gondom eddig sem volt, az előző kormány döntéshozói kerülték a sajtót. De maradjuk az eredeti kérdésnél.

Félig komoly válaszom, hogy csak attól tartok: az emberek összekeverik az operát az operettel. Egy minapi riportban épp az Operettszínház vizsgálatáról esett szó, amelyhez végig az Operaház képeit használták. Már csak ezért is érdekünk, hogy az Operettszínház jól működjön.

Mennyire hisz abban, hogy továbbra is pozícióban marad?

Tarr miniszter úr minapi Kossuth Rádiós és Nagy Ervin államtitkár úr korábbi nyilatkozatai alapján nincs félnivalóm. Azt mondták, nem világnézeti, hanem szakmai alapon ítélnek.

Tarr Zoltán a Kossuth Rádióban úgy fogalmazott: arról a gondolkodásról kellene leszokni, hogy politikai hűség alapján támogassanak művészeket. „Nem gondoljuk, hogy azokat az alkotókat, akik a 16 évben dolgoztak, teljesen ki kellene a mai kulturális életből vezetni. Ahol érték születik, tartozzon bármely politikai oldalhoz, annak létjogosultsága van.”

Kemény is lenne, ha alkotókat kellene kivezetni, mert akkor például Székely Krisztával, a Katona József Színház igazgatójával vagy Szabó Máté rendezővel is ez történne. Az Opera ugyanis épp azon elv szerint működik, amelyet most Tarr Zoltán említ. Világnézettől függetlenül vittük színre a darabokat 70 magyar rendezőt mutató alkotói paletta színeivel, napi politikától mindig távol. Bár nem lett volna baj, ha személyesen találkozunk miniszter úrral, de az eddigiek alapján úgy tűnik, minden megy tovább: pacta sunt servanda, a megkötött szerződések érvényesek. Ez számomra biztosíték volna arra, hogy jogállamban élünk.

Pedig úgy tűnik, nagyon is tart az eltávolításától. A Facebookon azt írta, hogy „a demokratikus rendszerek stabilitásához éppen az is hozzátartozik, hogy a ciklusokon átnyúló szerződéseket nem lehet egyszerűen egy politikai fordulat után semmissé tenni. És hogy nem lenne szerencsés olyan országgá válni, ahol minden politikai ciklus végén lecserélhetővé és letéphetővé válik az intézmények vezetése.”

Bármilyen szerződést meg lehet szüntetni szakmai indok nélkül is. A fenntartó mindig tud olyat mondani, amivel „alátámasztja”, miért nincs szüksége egy vezetőre. A bizalomvesztés a legegyszerűbb, de itt aligha állna meg. Hisz – bár 60 napos átvilágításon vagyunk túl – valójában még meg sem ismerkedtünk.

A köztársasági elnök, a legfőbb ügyész vagy épp az NMHH korábbi elnöke sem maradt pozícióban a ciklusa végéig.

Pedig a temporális hatalommegosztás elve az egyik fontos pánt, amely összetartja az államot, nehogy ciklusok mentén perforáljon. Szinetár Miklós vagy Alföldi Róbert az Orbán-kormányok alatt három évvel átnyúlva töltötték ki szerződésüket az Operában és a Nemzetiben. Ugyanennyi ideig Mádl Ferenc államelnököt sem háborgatta sem a Medgyessy-, sem a Gyurcsány-kabinet. Én 25 évvel ezelőtt léptem az Opera kötelékébe, Szinetár 2002-es visszajövetelekor megtartott, ezt a méltányosságot igyekeztem eltanulni tőle. Amúgy sincs mindenből kettő, Operából egész biztosan nincs. Magyarország művészelitje sem akkora, hogy eltékozolhassa a tapasztalatot.

Ehhez képest Nagy Ervin elrendelte az Operaház átvilágítását, ami Önt láthatóan nagyon zavarta.

Miért zavart volna?

Mert azt írta a Facebook oldalán: „az ún. átvilágítás keretében 78.472 tételnyi dokumentum feltöltését végezte el 60, szabadságáról visszahívott operás az elmúlt 3 napban. Reggeltől estig, hőkupola alatt. Abszolúte megérdemelték az oktogoni élelmiszer-lelőhelyekről áttolt gyorsebédet – több szállítmány is útra kelt, több étteremből. (Ha a mintegy 110 000 oldalt fizikailag kellene megtolni, az már 500 kilót jelentene, ez a kiskocsi nem boldogult volna vele).”

Első nap írtam, valóban kissé indulatosan. Sokak szabadságát kellett megszakítani, ráadásul több tízmilliós is lehet a napi működtetés extra költsége és a hirtelen rendelkezésre-állás. Végül 200 ezer oldalnyi adatot szolgáltattunk. Ráadásul két hónapig semmiről nem dönthettem. Nem voltam felfüggesztve, de a zongorahangolástól kezdve a perecrendelésen át mindent a minisztériumba kellett küldeni. Visszajelzésre pedig nem mindig tudunk várni, így néha elmaradtak dolgok, illetve saját pénzből ment a hangolás és a fogyókellék a Figaro végén. Az átvilágítás közben lezajlott, hosszabbításról nem tudok, igaz, a jelentést még nem láttuk. Amúgy, ha bárki ellenőriz, azzal tényleg semmi baj sincs, csak üljön be előadásokra, kérdezzen, ismerje meg a világunkat. Sokan viszont tartanak ettől és bizalmatlanok.

Tarr Zoltán – Réthelyi Miklós, Balog Zoltán, Kásler Miklós, Csák János és Hankó Balázs után – a hatodik miniszterem. Eleinte kormánybiztos voltam, az más pouvoir, de az utóbbi négy tárcavezető idején húzós helyzetek alakultak ki, és teljes bizalmat egyiküktől sem kaptam.

Miért ne kapott volna?

Nem is én, hisz politikailag egy oldalon álltunk. Sokkal inkább az intézményi működés iránt nem volt elég bizalom.

Ezt nehéz elhinni.

Pedig így van. Az Operát és az operát, tehát az intézményt és a műfajt is ismerni kell ahhoz, hogy valaki elfogadja és megértse a méreteit és igényeit. Ide kell jönni, alapszinten ismerni kell az operai gyakorlatot. A minap Mahler VIII. szimfóniája volt műsoron, a koncerthez 300 művész kell, több, mint ahány vendég a Radnóti Színház nézőterén elfér. De az Aida vagy a Sába királynője, a Borisz vagy a Gurre-dalok is ugyanilyen kihívást jelentenek. Ehhez képest őrjítő, amikor 15 éven át azt látjuk, hogy a fenntartó még szorozni sem tud vagy akar: ha egy 150 állásos prózaszínház két-három milliárdos támogatást kap, akkor egy 1500-as operaház tízszer annyi, alsó hangon. Nos, itt tartunk ma.

Ez nem indokolja a bizalmatlanságot.

De, nagyon is. Infrastruktúránk 2011-től korábban elképzelhetetlen mértékben fejlődhetett. Ez tény. Ahogy az is, hogy a működési támogatás nominálisan végül a korábbi háromszorosa lett. Csak épp közben az intézmény és a feladatköre is nőtt, bekapcsolódtunk a nemzetközi vérkeringésbe, komoly infláció rágta a fizetéseket. Meg kellett küzdeni az Orbán-időszak alatti, tényleg korszakos beruházásainkkal szembeni szakmai irigységgel is. S ha ez nem lenne elég, ellent kellett állnunk egy militáns szakszervezeti vezető által fellármázott sajtó folyamatos támadásának. Így pedig a legtöbb bevételt produkáló, prosperáló, a törvények és a százoldalas Kollektív Szerződés gúzsában is sikeresen táncoló színházat szedték legelőször darabokra.

Az ember csak néz, hogy akkor a többiekkel mi van? Jut eszembe: nem rólam szól esetleg ez a hajcihő?

Önről?

The post Ókovács Szilveszter: Nem akartam kultúrpápa lenni first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu