A baloldali szemüreg fala betört, a járomív, azaz a pofacsont is tört, horzsolások, hámsérülések.

Az ambuláns lapon megállapított diagnózisként az áll: a koponya és az arccsontok többszörös törései.

Ahhoz képest sok, hogy Újlipótváros felé igyekezve csupán a 75-ös troli Dózsa György úti megállójában álltam világosban, ahhoz képest talán kevés, hogy mi történhetett volna.

A volna vonalat azonban egyelőre ejtem, a finisben veszem majd elő, mert nyilvánvalóan nem állom majd meg, hogy melodramatikus giccsbe hajlítsam annak az esetnek az addig tényszerű elbeszélését, mely úgy kezdődik: hétfő este, valamikor hét óra után álltam egyedül a nevezett megállóban, az egyik kezemben könyv, a másikban telefon, rajtam Chelsea-s melegítőfelső, fejemen baseballsapka. A várakozás nyugalmát kiáltozás szakította meg, felnéztem, és noha az emlékeim innen már kopottasak, ám az élesen villan most is: egy ököl tart felém, s elgondolhatatlan indulatot látok egy szemben.

Ez az első és egyetlen ütés tört több csontot az arcomban. Magatehetetlenül vágódtam el. A földre kerültem, ott tiszta erővel rúgott, tán hasba, tán hátba. Közben kiáltoztam, hogy hívjanak rendőrt. Tán mentőt is kértem. Látásomat zavarta, hogy azonnal deformálódott arcom dombot emelt a szemem elé.

Akkor nem jött oda senki, nem kísérelte meg senki megállítani a támadót. Utóbb értem is a félelmet, a fagyást.

A férfi egyszer csak – éppen úgy előzmény nélkül, ahogyan kezdte – abbahagyta a bántalmazásom, és visszatért a helyére. Merthogy a közeli irodaház oldalánál, egy kis füves részen volt a holmija, bőröndje, mint utóbb láttam. Akkor végre fölálltam, közte és köztem a földön a könyvem és a telefonon. Emlékeim azt üzenik, még mindig kiabáltam, hogy hívjanak rendőrt.

Odanyúltam a telómért, a kötetért, amely az élet kimeríthetetlen iróniatartalékának köszönhetően aktuális BKV-könyvem, Arne Dahl Valaki figyel című, lebilincselő skandináv krimije volt. Nyilván úgy gondoltam, ha már állok, elfutni is tudok. Ő közben üvöltött, hogy lehet hívni a rendőröket, továbbá arról érdeklődött önkívületben sokadszorra, hogy hány éves.

Nem az aluljáró felé, hanem a másik irányba, a Dráva utcában a Visegrádi felé indultam. Megtettem vagy száz métert, vérzett az orrom, az arcom baloldalt szétütve, tiszta mocsok voltam, úgy kérleltem a járókelőket, segítsenek. Leültem, nekitámasztottam a hátam betonnak. Egy fiatal nő állt meg először.

A négy nő és a többiek

Úgy számoltam, hogy az első négy ember, aki megállt, és egyúttal ott is maradt velem végig, amíg a mentő el nem vitt, nő volt. Álltak körülöttem, nyugtattak, miközben a tettes továbbra is ott pihent a helyén.

Nem csak nők voltak azért, érkezett gyorsan egy srác is, aki az egyik lánnyal azonnal visszament a megállóba szétnézni, mert azt hittem, elhagytam a kulcsomat. Öt méterre volt tőlük a támadó, mégis igyekeztek csillapítani a sokkomat a kulcsom megtalálásával. Az persze a zsebemben volt.

Abban biztos vagyok,

ha legközelebb eltörik az arcom a Dózsa György úti trolimegállóban, mindenképpen bemutatkozom azoknak, akik megállnak segíteni. Hogy tudjam, kik voltak ők.

Most csak annyit mondtam nekik többször, köszönöm, srácok, noha egyikőjük sem mozdult, amíg nem voltam a mentők jelentette biztonságban. Ismeretlenek, akik az adott pillanatban úgy döntöttek: nem arra koncentrálnak, hogy ne figyeljenek oda, hogy tutiban legyenek, hazaérjenek, hogy a teendőik ne szenvedjenek késedelmet, hogy kizárják a külvilágot. Hanem arra, hogy segítsenek egy előttük fekvő kiterített embernek.

Tovább is voltak ott, mint én, hiszen engem egy ponton elvittek a mentők, hozzájuk meg jött a rendőr. Ám addigra az elkövető továbbállt.

Mondom, hogyan. Ám nem írom le a teljes igazságot, nem írok le mindent abból, amit tudok. Igazából azért nem írom le azonosíthatóan azt, akiről írok, mert mostanában – már csak az immár tényleg rendszerváltásnak tetsző fordulat nyomán is – sok a vita felelősségről, az elszámoltatásról, és ezek közül sok üzeni azt, hogy a nyilvánosságban megjelenő morális kérdések könnyűek, árnyalatok nélküliek. Miközben, ahogyan öregszem, úgy látom mindig bonyolultabbnak az igazságokat, a történeteket, mind könyörtelenebbnek a közösségi média nyilvánosságát, és azt, milyen szinten, mennyit kell vinni a felelősség súlyából.

Tehát például ebben az esetben nem akarom, hogy ezt az embert csupán abból ítéljék meg, amit abban a pillanatban tett, nem akarom, hogy ezért kirúgják, meghurcolják. Egyrészt azért, mert rettenetes igazságtalanságnak tartom, hogy Bakács Tibor egész életében fizet egy szalámilopásért, külön jogszabályokat lehetett alkotni tűzifatolvajokra, miközben Mészáros Lőrinc és Rogán Antal, ugye. Másrészt azért, mert igazságtalannak tartom, hogy aránytalanul nagy hatalom van a kezemben, miközben neki semennyi: ha nem éppen engem ütnek meg, akkor nem fenyegethetné a nyilvánosság kontroll nélküli, őrületig radikális rögtön ítélő bíróságának az atomcsapása, amit minden nyilvánosságban szereplő ember el tud indítani. Csak föl kell mondani a vádat, megmutatni az arcot, a moralisták lecsapnak, ha van is másik verzió, azt már nem hallja senki.

Az történt tehát, hogy oda érkezett egy másik ember, aki – amikor megtudta, hogy már úton vannak a rendőrök – odament az elkövetőhöz, beszélgetett vele, majd elkísérte, elküldte a helyszínről. Világos volt: valami problémája lett volna belőle, ha éppen ott találnak rá a tettesre.

Az adott helyzet morális megítélése nem kérdés: engedett elmenni egy bűnöst, segített neki, és ezzel elméletileg azt is lehetővé tette, hogy a tettes még másokat is megtámadjon aznap.

Csakhogy nem tudom, ez az ember, aki ezt tette, menekítette az elkövetőt, egyedül neveli-e a beteg gyermekét, nem tudom, büntetett előéletű-e, s ezért ezek a tétek neki az egzisztenciáját kezdhetik ki, nem tudom, szorítja-e felfoghatatlan adósság, ahogyan azt sem, minősített szociopata, akárha bűntárs-e, esetleg simán nincs morális keret a fejében. De mégis, már csak az antropológiai optimizmusom jelentette bizalom nyomán is, azt gondolom, ha most megkérdeznénk tőle, helyes-e segíteni a menekülését annak, aki egy trolimegállóban álldogáló embernek eltöri az arcát, nemmel felelne.

Neki sem tudom amúgy a nevét, ahogyan a lányoknak sem, akiket néztem onnan a földről. Miután kicsit megnyugodtam, írtam egy chatcsoportba is. Azt nem tudom, hogyan, de a kisöcsém is megjött, mire a mentők. Persze, hogy ő megjött, az valójában papírforma, egyedi mind közül.

A keresztfiam apukája, a legjobb barátaim egyike mondta többször, egykeként azért akart mindenáron kistesót az elsőszülöttjének, mert olyan sokat látott belénk, belőlünk is. Azt akarta, hogyha ő nem lesz egyszer, a gyermekei ott legyenek egymásnak.

Tizenkét óra a traumán

Kicsit morgolódott a mentős, amikor kiderült, hogy a rendőrökre várnunk kell. Azt mondta, nagy baj nem lenne, ha mehetnénk, nem ártana, ha a koponyámra azért ránéznének. Hamarost megérkeztek a zsaruk is, az alapokat elmondtam a mentőben ülve, és máris siettünk a Honvédba.

Ahol megfejthetetlen szimbiózisban, rendíthetetlen küzdelemben létezik együtt ember és nyomorító rendszer, azaz végigérthettem egy részét annak, amit magyar egészségügynek mondunk.

A tesómmal összesen tizenkét órát ültünk végig (én egy órát ebből aludtam egy gazdátlan folyosói ágyon), a rendszer kényszerített minket az üvöltésre, miközben az emberek a lehető legtisztességesebben bántak benne velünk. Mire beértünk, azt hiszem, a sokk lement, tiszta is voltam, ennek nyomán jegyzetelni kezdtem a telómba; az újságírás nem munka, életforma, úgyhogy aránylag pontosan tudok innen tudósítani.

Kezdődik, ugye, a triázzsal: mentővel érkeztem, ám a saját lábamon mentem, az első vizsgálatok és gyanúk alapján életveszély nem mutatkozott, ennek megfelelően soroltak be a veszélyességi sorban. Amikor leültünk a sokféle, nem kis részben feszült ember közé, meghökkenve hallgattuk, hogy akadnak, akik már négy-öt órája várnak bebocsátásra. Csak néztünk egymásra, hogy szegények, arra természetesen nem gondoltunk, hogy azért ülünk köztük, mert ugyanoda, ugyanúgy várunk.

Este fél kilenc lehetett, amikor nekiálltunk a várakozásnak. Mentek, mentek az órák, négy biztosan eltelt, míg végre szólítottak, az orvos egyúttal kezembe nyomta a folytatás dokumentumait: CT- és röntgenvizsgálat, anélkül nem tudják, mi történt a fejemben.

Abban én sem tudtam volna segíteni. Próbáltam visszaidézni, mik kavarogtak bennem, de azt hiszem, inkább gépies volt minden. Visszaírogatás az értesülteknek, dumáltunk, néha elmentünk folyadékért vagy mosdóba, fölteszem, időnként újabb részletekről beszéltünk, meg nyilván rendszeresen be kellett számolnom a tesómnak, hogy mennyire fáj, olykor feszült nyekergés arról, hogy tudniillik faszom, most már benyitok.

Éjjel egy után már ott is voltunk az újabb vizsgálaton. A CT-re például picit hamarabb bejutottam, mert egy lány várt még oda, előttem következett volna, de nem szóltak neki, hogy a fémeket el kell távolítania a fejéről: minthogy fülbevalók, piercingek sora ékesítette, így azok leszereléséig nyertem egy kört.

Azután vissza a traumafolyosóra. Megint mentek az órák, nem hívtak.

Végül az egyik ügyeletes jelezte, a szájsebészre várunk: több helyen tört az arcom, megnézik, kell-e műteni.

Akkor már szinte magunk voltunk, de hívogattak a rendőrök, szükség lenne a vallomásomra, ígértem is előtte, hogy bemegyünk a Szabolcs utcába a kapitányságra, ha végeztünk a kórházban. Fél háromkor csörögtek, bent vagyok-e még, mondtam, persze, mondták, nem baj, várnak utána is. Fél ötkor aztán már azzal hívtak, akkor inkább bejönnek ők a kórházba. Mondtam, jöjjenek csak, de egy százalékon van a telefonom, elérni már nem fognak.

Nem sokára megérkezett a nyomozónő, megtalált, hiperkedvesen hozott egy töltőt, de még energiaitalt is. Mondtam, köszönöm, de nem iszom, kínálta az öcsémnek, köszönte, de ő sem itta. Aztán ott, a sürgősségi folyosóján felvették a vallomásom. Egy pár volt még ott, a lány iszonyatos fájdalmakkal küszködött, a gerincével lehetett gondja.

Közben én, ugye, felidéztem, mit történt, mindent, amire emlékeztem, néha mondtam, sokkos voltam, úgy vegyék. Személyleírást próbáltam adni, volt pár korlátozottan használható kép is a telefonomban, messziről fotóztuk, miután már hívták nekem a mentőket, a tettes meg, ugye, lepihent a kis zöld területére.

A nyomozó a végén elmondta azt is, elkapták már a föltételezett bűnöst.

Az egyébként végig nagyon segítőkész rendőrök napokkal később tájékoztattak arról is, hogy azóta több korábbi bűncselekmény elkövetésével is gyanúsítják, egyúttal beszámíthatóságát is vizsgálják. Tehát nem kizárt, hogy éppen csak az útjába kerültem egy őrültnek.

Ám amikor fölvették a vallomást, akkor még nem volt a kezemben a CT-eredmény sem, így nem tudtuk, tört-e valami.

Nem csupán mi vártuk az eredményt, a rendőrök is, emailen el is kellett küldenem, amint hivatalosan megkaptam. Ha ugyanis törés van, akkor súlyos testi sértés lehet majd a vád. Ha nem, akkor garázdaság gyanújával indítanak eljárást. Mondják, a könnyű testi sértés magánvádas, tehát nem járnak el hivatalból. Semmiben nem voltam olyan biztos és kérlelhetetlen aznap, mint ebben: igen, akarom, hogy magánvádként szerepeljen a könnyű testi sértés a sorban. Már ha nem tört el valamim, mert akkor nincs dilemma.

Azt hiszem, azért voltam ebben olyan biztos, mert nemcsak a férfi ütött meg, hanem a radikális találkozás is a kiszolgáltatottsággal. Álltam egyedül egy buszmegállóban, s eltörték az arcom.

Súlyos lett tehát a testi sértés.

Már reggel volt, mire megjött a szájsebész. Azt mondta, nem kell műteni. Azután újabb órát vártunk, mert a végleges ambuláns lapot ki kellett volna állítani, ám nappal már nem volt ott állandóan orvos a traumán. Ha végez fent az osztályon, akkor tud lejönni.

Éppen megjött a keresztfiam apukája, mire végeztünk. Így már hárman léptünk ki a kórházból reggel kilenc felé.

Addigra már tudtam, hogyha a jövő heti szemészeti vizsgálat nem talál valamit, és a szájsebészeti kontroll okéz, akkor a nehezén túl vagyunk.

Ahogyan azon is, hogy személyleírást adtam egy emberről, tehát nagyjából tudom, hogyan néz ki az, aki, ha tudatán kívül is, de megpróbálta örökre megváltoztatni az életem.

Félelem, szabadság és az élet, amit egyszer élünk

Ültem hátsó ülésen pár órája megismert, ittas, csakis lokális nyelven kommunikáló vietnámi vállalkozók mögött ifjú hanoi bankárok társaságában, s haladtunk kifelé Da Nangból akármerre a végtelen sötétben, csatangoltam egyedül is accrai nyomornegyedekben, próbáltam már feketén jegyet szerezni másodosztályú bajnokira Párizs méltatlan banlieu-inek egyikében úgy, hogy a rosszarcúak újabb és újabb mellékutcákba vezettek minket, keveredtem egyedül Manilában nagyon zárt ajtók mögötti térbe bulikázni, jártam Kijevben a háború és bombázások idején, s futballbíró voltam Magyarországon Hevestől Nógrádig, futballpályán nőttem fel, jártam a legkülönfélébb stadionokban, városi rangadókon.

Ám sosem történt semmi baj.

Hétköznapi helyzetekben mindig úgy tudtam, hiányzik belőlem a gondolat, amely ahhoz a szorongáshoz vezet, hogy az ismeretlen emberek bánthatnak, azaz a biztonságomat bármi veszélyezteti.

Valójában rendesen eddig életemben csak egyszer ütöttek meg, akkor is Budapesten. A Moulin Rouge-ban tettem a szépet egy lánynak, a pultnál nyilvánvalóan indokolt arcoskodás közben akadtam össze egy olasszal, emlékeim szerint végül annyit mondtam neki, ez is Európa, nem csak Róma. Aztán már lógó orral mentem haza (igen, bukta), beültem egy taxiba, amikor nyílt az ajtó: sajnos ő is akkor indult haza. Levert egy méreteset, kiszedett az autóból. Törzsvendég lettem a főzelékfalókban, mert a fogsorom bizonytalanul rezgett egy ideig.

Az nem változtatta meg az életemet. Ha eleget járod az éjszakát, és elég kasu vagy, előfordulhat, hogy egyszer találkozol valakivel, aki másként ítéli meg a szellemességed részleteit, mint ahogyan te esztétizálnád azt. Lefordítom: éjszaka benne van, hogy lebasznak neked egyet, ha hülye vagy.

A 75-ös troli megállójában, minden előzmény nélkül eltört arc azonban valamiként más.

Ezt onnan is tudom, hogy a legtöbbet erről kérdeznek, mert ugyanazt érzik:

bármelyikőnk állhatott volna ott. Ami azt jelenti, mindannyiunk biztonsága, azaz szabadsága oda lehet. Hiszen, ha azt gondolod, nem vagy biztonságban, akkor nem azt teszed, amit szeretnél, inkább elmész onnan, oda se mész, korlátozod magad, menekülsz. Ha azonban ezt teszed, nem vagy szabad.

De én az akarok lenni.

Nyilván nem tudom előrejelezni, mi történik majd a következő hetekben, körbenézek-e úgy egy trolimegállóban, ahogyan korábban sohasem. Azt viszont tudom: nem akarok.

Másnap, amikor édesanyám indult tőlem a Radnóti utcába, ahová hétfő este én is mentem volna, átfutott rajtam, hogy mivel megy. Mondta, hogy elgyalogol. Meglehet, az volt az első gondolatom, hogy hívok taxit. De csöndben maradtam, hiszen akkor feladtam volna, vagyis feladtuk volna. A rabjai lehetnénk örökre annak az ütésnek. Ám én szabad akarok lenni, a küzdelem nélküli föladást meg gyávaságnak, menekülésnek tartom.

S örömmel jelentem be, mint ahogyan az előző mondatokból már kiviláglik, e szöveghelyen érkeztünk el a melodramatikus giccset használó befejezéshez.

Tehát, azért rengeti meg az efféle eset az ember biztonságról, szabadságról szóló koncepcióit, amelyeket éveken át tökéletesít, mert elkezdenek bemászni az elméjébe az addig ott nem létező, sokak által föltett kérdésekből is táplálkozó negatív kimenetek: mi van, ha kés van nála, mi van, ha nem kapcsol az agya, és addig rúg a földön, amíg mozgok, mi van, ha…?

Nincs ha. Nem volt nála kés, és abbahagyta a rugdosást. Azaz éppen annyi és kevesebb történt velem, amennyi naponta történik honfitársainkkal, nagyon sokukkal családjukon belül, ám az ő történetükről nem tudunk, mert nincs hangjuk, nem tudnak beszélni, vagy nem beszélhetnek, egyáltalán: nincs hol és nincs kinek beszélniük.

Ennek a sztorinak a különlegessége csupán annyi, hogy ezúttal egy széles nyilvánosságban hosszú ideje történeteket mutató emberrel történt az eset, egy hírlapíróval, aki úgy éli az életét, hogy elbeszéli az életeseményeit, ha azok mások számára is tanulsággal szolgálhatnak.

Ha mással történt volna, az újságban legfeljebb ennyi szerepelne: bántalmaztak egy 41 éves férfit egy BKV-megállóban Budapesten. A tettest elfogták, súlyos testi sértés gyanúja miatt indult ellene eljárás. Az áldozat nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett.

Amikor olvassuk majd ebből a következőt, aztán a következőt, siklik is szemünk a következő hírre. És ez is a rendje mindennek, éppen csak kihasználom, hogy most hírlapíró az áldozat, így írhatom és mondhatom újra: minden ilyen hír mögött olyan sok élet, történet, érzelem, fájdalom, elhatározás, ítélet, döntés, véletlen, igazság és igazságtalanság, de leginkább Magyarország pihen.

Hiszen leütöttek, láttam embereket, akik segítettek, láttam az egészségügyi rendszert, ami úgy nyomorult, hogy minden szereplője megszakad benne, láttam a bűnöst, aki talán elmekórtani eset volt, s szembe jöttek velem a tudásaim az élet nagy dolgairól, biztonságról, szabadságról, azaz arról, hogyan is akarok élni.

De legvégül is alighanem csak a rózsaszín farkat akartam visszaszínezni vörösre, mert bárhogyan is, csak azt akartam mondani: egy életünk van. És nincs másik.

The post Pető Péter: Eltörték az arcom, amikor álltam a 75-ös troli megállójában first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu