A Tisza Párt április 12-i, elsöprő erejű választási győzelme után olyan vezető értelmiségieket, művészeket kerestünk meg, akik korábban azért költöztek külföldre, mert úgy érezték, képtelenek tovább Orbán Viktor hibrid rezsimjében létezni. Elsőként Náray Tamással beszélgettünk, aki azt mondta, bár egyáltalán nem szimpatizált a korábbi MSZP-kormányokkal, 2009-ben hangos kampányba kezdett, nehogy kétharmadot szerezzen a Fidesz.

Sorozatunk második részében Schilling Árpád rendezőt, a Krétakör alapítóját, a magyar független színház egyik legjelentősebb szereplőjét kérdeztük többek között arról, hogy miért döntött feleségével, Sárosdi Lilla színésznővel 2018-ban a kivándorlás mellett, mit szól a választás eredményéhez, és milyen reményekkel és félelmekkel tekint a változások elébe.

Szélmalomharc

Nemcsak azért költöztünk el, mert Orbán Viktor volt hatalmon, hanem azért, mert meddőnek tűnt a rendszer elleni küzdelem.

Engem a harc inspirál, de az a közeg, ami akkor a társadalmat, és szűkebben véve a szakmámat jellemezte, arra utalt, hogy semmi értelme. Nem a küzdelem, hanem a küzdelem hiánya, a reménytelenség elől menekültem el, féltem, hogy ez hosszú időre így marad. Egy idő után úgy éreztem, mintha én magam lennék a probléma.

Hogy érti, hogy ön volt a probléma?

Olyan visszajelzéseket kaptam, hogy nem kellene annyit konfrontálódom, inkább párbeszédre kellene törekedni, megpróbálni valamiféle együttműködést kialakítani a hatalommal. Erre azonban nem voltam hajlandó. Számomra 2010-től, attól kezdve, hogy átírták az alkotmányt, elviselhetetlen volt az a rendszer. Mélyen megdöbbentett az, ahogy az emberek tálcán szolgálták fel a szakmájukat és az emberi méltóságukat.

A Kádár-rendszerben nem éltem túl sokat, így elképzelni sem tudtam, hogyan működnek a kollaboráció mélységei. Milyen furfangos a hatalom. Milyen esendőek vagyunk.

Megrendített az egész. A feleségemmel együtt fuldokoltunk. Másrészt meg tényleg fogalmam sem volt, hogy mi a fenét csinálhatnék.

Mennyire volt nehéz a váltás? Az egész családnak felpakolni és új életet kezdeni.

A munkát tekintve nem volt túl nehéz, nem voltak egzisztenciális jellegű félelmeink, hiszen én már 2018 előtt is alapvetően külföldön dolgoztam. Beilleszkedni egy új környezetbe, egy másik kultúrába, egy teljesen új nyelv megtanulása: ezek jelentették az igazi nehézséget. Lilla elképzelhetetlenül sokat tett bele abba, hogy megtapadhassunk. Nélküle ez nem sikerült volna.

Az elköltözése után hat évvel, 2024-ben dolgozott újra Magyarországon, A béke szigete című színházi projektben. Érzett akkor bármi változást ahhoz képest, amit hátrahagyott?

Semmilyen változást nem éreztem. Igaz, csak három hetet töltöttem akkor Budapesten, de előtte hónapokon át készítettük elő a projektet a Freeszfe tagjaival. Megrendítő volt újra belemerülni ebbe a fojtogató karanténba, amit Orbán Viktor és az ő követői, meg haszonlesői alakítottak ki a többiek számára. Nekünk.

Most, a választás eredményének tükrében felmerült önben a hazatérés lehetősége?

Nagyon bonyolult ez a kérdés, és éppen ezért nem is szeretnék erről beszélni.

Valódi rendszerváltás kell

Az elmúlt tizenhat évben rengeteg dolog történt a színházi szakmával, a Nemzeti Színház botrányaitól a Színház- és Filmművészeit Egyetem elfoglalásán át a független műhelyek ellehetetlenítéséig. Ön szerint mit kellene tennie az új kormánynak ahhoz, hogy mindent rendbe hozzon?

Nem lehet továbblépni anélkül, hogy elszámoltatnánk azokat, akik törvénytelenségeket követtek el. Ahol jogsértés történt, ott jogi eljárás szükséges. Nem állítom, de el tudom képzelni, hogy a színházi világban is közpénzek vándoroltak magánzsebekbe. Az állami fenntartású színházakat, különös tekintettel a Teátrumi Társaság azon tagjaira, akik ebben a közhangulatban Hollókőn jönnek össze értékelni a helyzetet, illene azért átvilágítani. A szakma józan részének össze kell fognia, tekintet nélkül az ízlésekre és meggyőződésekre. Magyarországon hosszú időre visszamenőleg van hagyománya a maszatolásnak. A történészek vagy a szociológusok nyilván jobban tudják nálam, de én úgy gondolom, abban, ahol Magyarország most tart, nagy szerepük van az elmúlt évszázad feldolgozatlan bűneinek.

Milyen intézkedéseket javasolna?

Állami feladatnak látom az elmúlt tizenhat évben meghozott valamennyi kormányzati döntés felülvizsgálatát, az SZFE körüli botránytól, Vidnyánszky Attila pozícióhalmozásán át az összes kinevezésig, és ahol törvénytelenséget tapasztalnak, ott meg kellene indítani a megfelelő jogi eljárásokat.

Nem maradhat büntetlenül, amit itt egyesek megengedtek maguknak.

Az intézményi hálózatban új pályázatok kiírására lesz szükség, ahhoz, hogy normalizálódjon az előadó-művészeti szcéna helyzete. Független, külsős bizottságokra lenne szükség, amelyek tagjai semmilyen módon nem érintettek, nem igazgatnak intézményt, nem tagjai pályázók társulatának, nincsenek szerződési viszonyban egyik intézménnyel sem, nincsenek rokoni viszonyban a pályázókkal és így tovább. De mindenekelőtt a szövetségek belső munkájára lesz szükség. Arra, hogy előkészítő munkacsoportokon keresztül készítsenek szükséges törvénymódosításokat, vagy akár egy egészen új törvényt. Ha jól tudom, már folyik a munka. És ehhez idő kell.

A NER bezárt minden kaput, nemcsak a színházi világban, hanem a kulturális élet minden területén, így senki nem pályázott már semmire, hiszen nem volt értelme. Elég, ha a Nemzeti Színházon kívül vetünk egy pillantást például a Pesti Magyar Színház, az Új Színház, Kolibri vagy a József Attila Színház helyzetére. Ezeken a helyeken össze-vissza dobálnak mindenfélét elképesztő szakmaiatlansággal. Ahhoz, hogy újra meg lehessen pályázni ezeknek az intézményeknek a vezetését, először a döntőbizottságokat kellene megtisztítani. A kormánynak pedig garanciát kell vállalnia arra, hogy nem avatkozik bele szakmai kérdésekbe.

Ha a kultúrán belül csak a színházak helyzetét nézem, szerintem a négyéves ciklus végére lehetne eljutni egy szakmailag jól működő, érdekvédelmi szervezetekkel, felelős bizottságokkal, átlátható pályázatokkal, és elszámoltatható intézményekkel működő, színes és gazdag színházi világig, ahol nincs propagandisztikus ízléstelenség, és a függetlenek is visszakapják a nekik járó támogatásokat és lehetőségeket.

Ön a NER előtti, vagyis a 2010 előtti rendszernek is hangos kritikusa volt. Ezek szerint nem ahhoz szeretne visszatérni, ami akkor volt.

A Tisza Pártra nagyon sok fiatal szavazott, ezért szerintem kötelessége, hogy kormányra kerülve olyan lehetőségeket biztosítson a fiatalok számára, amire korábban soha nem volt példa. Félreértés ne essék: nem lehet összehasonlítani a 2010 előtti és az azt követő korszakot, és nem is szabad összemosni a kettőt. Úgy gondolom, hogy mindenből tanulni kell, és egy jobbat felépíteni.

Vidnyánszky Attila is így látta. Többek között önre is hivatkozott, amikor belekezdett a magyar színházi rendszer teljes átalakításába.

Vidnyánszky Attilának annyiban van igaza, hogy elismeri: nem ő mondta először, hogy a rendszer reformokra szorul. Attól kezdve, hogy a kétezres évek elejétől a független társulatok elkezdtek egyre komolyabb hazai és nemzetközi sikereket aratni, és egyre több frissdiplomás színész csatlakozott a kőszínházak helyett a független társulatokhoz, már látszott, hogy eljött az idő a változásra, csak az intézményrendszer nem tudott lépést tartani az idővel. A mi, akkori harmincasok strukturális javaslatait nem övezte szakmai közmegegyezés, a politikai elitet pedig nem érdekelte eléggé a kultúra.

Vidnyánszky nem mondott semmi újdonságot azzal, hogy valamin változtatni kell. Azzal mondhatott volna újdonságot, ha felvázolja az ötleteit, a vízióját egy olyan színházi világról, ami szerinte jól működne, de nem ez történt. Ehelyett összeterelte a magukat jobboldalinak valló, de leginkább művészeti önérzetükben sértett színházcsinálókat, elnevezte magukat Magyar Teátrumi Társaságnak és elkezdett pártpolitizálni, Orbán Viktor közvetlen embere lett. Minket, akkori fiatalokat, akik először vetették fel, hogy változásokra lenne szükség, valahogy elfelejtett megkeresni, úgyhogy semmi joga sincs ahhoz, hogy velünk takarózzon.

Az SZFE például pont akkor tartott egy többéves átalakulási folyamat közepén, amikor Orbánék az alapítványi átalakítással rájuk rúgták az ajtót. Éppen elkezdődött a fiatalítás, Bagossy László és Upor László egyszerre adtak be rektori pályázatot, termékeny vita bontakozott ki ideák mentén, valódi versenyhelyzet volt. Erre rontott be Vidnyánszky, hogy leverje a vélt vagy valós sérelmeit az ország legnagyobbnak tartott mesterein azért, mert úgy érezte, hogy őt soha nem vették komolyan.

Egyetlen ember személyes frusztrációiról szólt az egész ügy, ami a Színház és Filmművészeti Egyetem teljes szakmai összeomlásához vezetett.

Vidnyánszky Attila a választás után azt mondta, mindenképpen szeretné kitölteni a Nemzeti Színház élén a 2028-ig tartó mandátumát, amire szerinte már csak azért is lehetőséget kell kapnia, mert 2010 után Alföldi Róbert is maradhatott még három évig a Nemzeti igazgatója.

Önmagában valóban jó érv lenne, de a két helyzet más. Hogy csak két dolgot említsek, Alföldi vezetése alatt nem történtek súlyos, életveszélyes sérüléseket okozó balesetek, amiknek a kivizsgálását elsikálták. Másrészt Vidnyánszky Attila nagyjából három-négyszer annyi közpénzt kap a Nemzeti Színházra, mint amennyiből Alföldi gazdálkodhatott. Ez akkor is felveti annak a kérdését, hogy mire ment el a különbözet, ha közben eltelt tizenhárom év és jelentős volt az infláció.

Vidnyánszky Attilának abban az esetben kellene azonnal távoznia, ha egy független vizsgálat arra jutna, hogy törvénytelenség gyanúja merül fel vele kapcsolatban.

Ha minden törvényesen zajlott, akkor tényleg nem szabad hirtelen távozásra kényszeríteni. Azt nem érdemes csinálni, hogy gyorsan kineveznek valakit, mert akkor ugyanazt csináljuk, amitől szabadulni szeretnénk. Egy ilyen fontos poszt betöltéséről kizárólag nyílt és átlátható szakmai pályázaton szabad dönteni, annak a lefolytatása pedig időbe kerül.

A választásokat kétharmaddal megnyerő Tisza Párttal kapcsolatban van az emberekben egyfajta általános csodavárás. Ön is csodákat vár?

Óriási dolog, amit Magyar Péter az elmúlt két évben véghez vitt, az a kérdés, hogyan lesz képes összerakni ezt a nagyon színes néppártot. Jelentős kihívás, de egyelőre népszerű az irány.

Az én legfontosabb reményem az, hogy kinyitják az ajtókat és újra át lehet menni egymáshoz beszélgetni, mert a NER-ben bezárták az összes ajtót és még a kulcsokat is eldobálták, mondván, hogy aki a másik oldalon van, az ellenség. Attól vált végtelenül reménytelenné az ország, hogy semmilyen intellektuális erőfeszítésnek nem volt haszna vagy értelme. Sok ember úgy érezte, hogy engem azért néznek ki, meg utálnak, mert vidéki vagyok, vagy mert hívő vagyok, vagy jobboldali vagyok és ezért bosszút kell állnom, leginkább a városi értelmiségen, melynek tagjai meg azt élték meg, hogy azért, mert én szellemi munkát végzek és a szabadságban hiszek, ellenség vagyok. Ha ezt a pokoli kört sikerülne megszakítani, azzal már nagyon boldogak lehetnénk.

Mit gondol, milyen hatása lehet annak, hogy Magyar Péter legközlebbi szövetségesi között két színész is van: Nagy Ervin és Radnai Márk?

Az, hogy ők a kezdetektől, minden támadás ellenére kitartottak, feltétlen elismerést érdemel, arról azonban egyelőre keveset tudunk, hogy milyen vezetői képességeik lehetnek. De végül is Zelenszkij is csak egy színész volt, mielőtt megválasztották, és elég jól állja a sarat egy Magyarországnál sokkal nagyobb ország élén, amelyik négy éve vívja honvédő háborúját egy még nála is sokkal hatalmasabb ellenséggel szemben.

The post Schilling Árpád: Vidnyánszky Atillának csak egyetlen esetben kellene azonnal távoznia a Nemzeti Színház éléről first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu