Hagyomány és modernitás meglepő egyvelege fogadott minket Kassai Lajos lovasíjász és íjkészítő kaposmérői műhelyében: a tartókon több száz, honfoglalás kori magyar íj – köztük karbonszálas és kompozit anyagokból készült változatok is. A legmodernebb gépi megoldásokat alkalmazó műhely tetején napelemek, mellette a fűben 5–6 ló legelészik. Most épp itt nőtt meg a fű, itt van rájuk szükség. Hamarosan már Kassai Lajos platós kocsiján csettegünk végig a Somogyi-dombság és a Zselic határán fekvő birtokon. Mangalicákkal és vízibivalyokkal találkozunk, de az út vége fele csatlakozik hozzánk Á, a holló is. Öt évvel ezelőtt, egy fészekből kiesve került a Kassai-birtokra, azóta ideszokott. Háziasodásának magas fokát jelzi, hogy az asztalról leeső falatokon túl simogatásokat is elfogad a gazdáitól. A lagúnák, tavak és dombok között végül előbukkan a Makovecz-stílusú épületegyüttes, mi pedig ebben a népmesei környezetben ülünk le beszélgetni.

*

Hazatalálás élményéből született meg a lovasíjászat

Ön egy konzervatív ikon, a modern kori lovasíjászat megteremtője, mely sport mára világszerte elterjedt. Emellett íjkészítő mester és gazdálkodó is. Mindezek mellett egyre többször találkozni önnel a médiában is, ahol többek között kulturális és társadalmi kérdésekről, megosztottságról, hagyományról és modernségről nyilatkozik. Hogy lett a lovasíjászból podcastek és riportok visszatérő szereplője?

Az első komolyabb híradás 1989-ben készült rólam. Azóta meg-megkeresnek a médiától, de akkor még a lovasíjász énem volt a figyelem homlokterében. Közben írtam egy könyvet 2001-ben, film is készült rólam A lovasíjász címmel 2016-ban. Mostanra a lovasíjász megöregedett, megbölcsült. Azt látom, hogy ma már inkább azért keresnek, mert ebben a rettenetesen zavaros világban, amiben élünk, fontos az embereknek, hogy látnak, hallanak olyan gondolatokat, amelyek távol állnak a politikától. Talán az is érdekessé tette a személyemet, hogy egy határozott értékrendet követek, ugyanakkor nem nézem le azt, aki máshogy él, mint én. Ha valahova meghívnak, és megtehetem, elmegyek.

Rátérünk majd a zavaros világra is, de előbb arra kérem, idézzük fel a kezdeteket. Hogy került ide, a Kaposmérő és Bárdudvarnok között található völgybe?

38 évvel ezelőtt a falu felől lovagoltam erre, egy megvadult lovon – akkor ráadásul még lovagolni sem tudtam rendesen. Egyszerűen nem tudtam mit csinálni a lóval: úgy rángatott végig a Zselicen, mint egy rongyot. Végül befutottunk ide, ebbe a kis völgybe, ahol a meredek domboldal mellett meg tudtam állítani.

Akkor nekem egy nagyon erős hazatalálás élményem volt.

Annyira megérintett ez az eldugott hely, hogy elkezdtem ide kijárni Kaposmérőről. Akkor még kommunizmus volt ebben az országban, én pedig megkerestem a Bárdudvarnoki Állami Gazdaságot, és kibéreltem ezt a kis területet. Amikor pedig a rendszer megváltozott, isteni csoda folytán sikerült megvennem.

Itt, ebben az elzárt völgyben született meg a lovasíjászat is?

Igen, teljes izolációban. Itt vágtattam és lövöldöztem egy szalmabálára, így indult. Aztán 1994-ben már megrendeztem az első versenyt a saját szabályrendszerem szerint. Azóta ez a versenysport dinamikusan fejlődik, nagyjából ezren űzik hazánkban, a világ 18 országában van jelen, és 42 nemzetközi bíró irányítja magát a rendszert.

Szaúd-Arábiától Dél-Afrikán át Kínáig, Európa számos országában, az Egyesült Államokban, Kanadában és Oroszországban is ott vagyunk. Exponenciális ütemben fejlődő olyan sportágról beszélünk, amiből – reményeim szerint – belátható időn belül olimpiai sport lesz.

Ez a völgy a sportág bölcsője, de a nemzetközi központja Svájcban, Lausanne-ban található, az „olimpia fővárosában” – nem véletlenül pont itt.

Felvették a kapcsolatot a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal is?

Természetesen jelentkeztem náluk, tudunk egymásról. A lovas szövetséggel, az íjász szövetséggel nagyon jó a kapcsolatunk Magyarországon, csakúgy, mint a lovas világszervezettel és az olimpiai íjászattal is. Ez biztosan segíti azt a folyamatot, hogy egyszer olimpiai sportág váljon belőle.

Mi kellene még ehhez?

Az, hogy 50 országban legyen hivatalos lovasíjász szakág. Mivel gyorsan fejlődünk, előbb-utóbb elérjük majd ezt. Kötött pályaparamétereink vannak, a pályák kialakítása szabványok szerint történik. Akik úgy lovasíjásznak, hogy néhány karót leütnek, kihúznak egy kordont, és elvágtat a ló – azt bárhol meg lehet csinálni. Ahhoz, hogy olimpiai sport legyen, hivatalos pályákra van szükség.

Melyik külföldi országban űzik a legtöbben ezt a sportot?

Talán Kínában. Ha ők valamire rászánják magukat, akkor azt komolyan csinálják. Az ottani népszerűségét az is jelzi, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök unokája is lovasíjász.

Hogyan fogalmazná meg, mi a lovasíjászat?

Egyszerre sport, harcművészet és önismereti út is, a személyiség fejlődésének egy lehetséges módja.

Alapvetően a harcos archetípusnak ad lehetőséget önismeretre és személyiségfejlődésre. Nyilván akadnak, akik idejönnek, de nem tartoznak ehhez az archetípushoz. Nekik ez a szabadidő kulturált eltöltése, ám nekem jóval több.

Ezek szerint nem lehet akárkiből jó lovasíjász?

Az egy tévhit, hogy bárkiből bármi lehet. Ahogy az is, hogy bárki bármit meg tud tanulni. Persze, egy bizonyos szintig igen, de alapvetően meg kell nézni azt, hogy az ember mire született, mi a lelki beállítottsága, mi az ő archetípusa, és ott tud igazán fejlődni. Ezért probléma, hogy mára szolgáltatássá váltak a harcművészetek.

Ezt hogy érti?

Attól kezdve, hogy ezek a belső utak szolgáltatássá váltak, nincs figyelembe véve az, hogy az ember alkalmas-e rá, vagy sem. Egyetlen dolog számít: hogy fizessen. A totálisan alkalmatlan embernek a figyelmét fel kell hívni arra, hogy nem biztos, hogy az ő személyisége ezen a pályán tud a legnagyobbat fejlődni.

Ön jelezte már valakinek, ha úgy látta, hogy nem való neki a lovasíjászat?

Persze, rengetegszer. De a rendszerben a szűrők is olyanok, hogy az illető sokszor magától jön rá: ez nem neki való. Ez egy autoriter, már-már katonai rendszer. Nem kérések vannak, hanem parancsok és komoly fizikai igénybevétel.

Ön is a harcos archetípushoz tartozik?

Igen.

Hogyan jött rá erre?

Először is volt egy erős belső megérzésem ezzel kapcsolatban. A harcos archetípus ismérve az, hogy nagyobb fordulatszámon, nagyobb feszültségben teljesít jól. Ha ingerszegény a környezet vagy eseménytelen, akkor nincs teljesítmény. Másodszor pedig megcsináltattam a teljes genetikai térképemet, és a genetika pontosan meg tudja határozni ezt.

Hogyan?

Kiküldtem Amerikába egy ezzel foglalkozó céghez egy nyálmintát, és mindent meghatároztak belőle: onnantól, hogy melyik betegségekre vagy ételekre lehetek érzékeny, azon keresztül, hogy milyen az emésztőrendszerem, egészen a lelki beállítottságig.

„A legsürgetőbb feladat lenne egyesíteni a nemzetet”

Ha már lelki beállítottság: többször, több helyen is elmondta, hogy konzervatív létére bárkivel szívesen leül beszélgetni, még akkor is, ha az illető értékrendje nagyon távol áll az önétől. Ez is adottság?

Egyrészt alkatilag ilyen vagyok, másrészt az önismeretnek is van szerepe ebben. Minél kiforrottabb egy személyiség, annál távolabb tud menni a saját eszmerendszerétől, hitrendszerétől. A kiforrott személyiségű ember könnyen mozog a világban, könnyen ért meg olyan embereket, akik nem úgy gondolkodnak, mint ő.

Aki kevésbé fejlett személyiség, az nem tud kimozdulni a saját eszmerendszeréből. Azt az embert a félelem igazgatja: fél attól az embertől, aki nem úgy gondolkodik, mint ő. Bennem nincs ilyen félelem.

Konzervatívként hivatkozik magára. Ez mit jelent?

Jobb híján használom ezt a szót, elsősorban egy belső, lelki tartalmat értek alatta. Magyarnak születtem, Magyarországra születtem, hazaszülettem ide. Az, amit itt látnak: a magyar kultúra. A „tartsd a jószágot természete szerint” elve, a lovasíjászat, ami itt alakult naggyá. Hatéves voltam, amikor életemben először megláttam a Cs. Sebestyén Károly által rekonstruált és lerajzolt, honfoglalás kori magyar íjat, és úgy éreztem: én ezt a formát ismerem.

Emellett azt is gondolom, hogy nincsen konzervatív, liberális meg szocialista: egy emberben ezek az értékek együtt vannak jelen. Én nem találkoztam olyan emberrel, aki csak az egyik. Azért használom magamra a konzervatív jelzőt, mert arányaiban a múlttal, a tradícióval való kapcsolatom erősebb, mint a másik kettő. De azok is ott vannak.

Ha az emberben együtt is vannak jelen, a politikában mégis elkülönülnek ezek a kategóriák.

Ezt súlyos hibának tartom.

A szocialista felfogás a társadalmi egyenlőség felől közelít, a liberális az egyéni jogok felől, a konzervatív pedig a nemzeti értékek felől. Nekem mindhárom fontos, nem tudom ezeket magamban szétszedni. Miután nincs olyan ember, aki szét tudná, azon kell elgondolkodni, hogy a politika miért gondolja, hogy mégis létezik ilyen. Azt gondolták, hogy mindenki valamit képvisel, közben a másikat kontroll alatt tartja, és ők egy egészet alkotnak. De a valóságban látjuk, hogy nem működik. Az egyik oldal Európából rekesztette ki a másikat, a másik oldal meg a nemzetből rekesztette ki azokat, akik nekik nem tetszettek. Egy össznépi kirekesztősdi folyik itt nagyjából a rendszerváltás óta.

Mekkora problémának tarja ezt a megosztottságot?

A legnagyobbnak. Ez egy kettészakadt, megosztott nemzet. A legsürgetőbb feladat lenne egyesíteni.

Bármihez, amit célul tűzünk ki, szükségünk lenne egy valódi társadalmi konszenzusra. Kellenének olyan célok, amivel az egész nemzet egyetért. Hogyha ez megvan, mindenre megvan a szakember. Nincs racionális deficit, csak emocionális.

Hogyan érzékeli a megosztottságot a hétköznapokban?

Toxikusnak érzem. Mindenütt érzékelhető, és rendkívül negatív a hatása.

Mit gondol, miért alakult ez így?

Egyrészt ott a törzsi gondolkodás, ami kódolva van bennünk. Nagyon könnyen létre lehet hozni politikai, vallási törzseket, mert a hajlandóság megvan bennünk, hogy fideszes legyek, hogy tiszás legyek, és a potmétert a végletekig toljam. Így eljuthatok odáig, hogy minden fideszes hülye, vagy minden tiszás hülye. Az ember alapvetően ilyen, és ezzel nagyon vissza lehet élni. Másrészt a politika felfedezte a karaktergyilkosságban rejlő lehetőséget. Sokkal olcsóbb, egyszerűbb „legyilkolni”, megsemmisíteni az ellenfelem karakterét, mint részt venni egy valódi megmérettetésben, amely programokról, ügyekről szól. A média gyakorlatilag – tisztelet a kivételnek – politikai fegyverré alakult, és semmi más feladatot nem lát el, mint az ellenoldalnak a folyamatos karaktergyilkolását.

Mikor vált ilyenné a politika?

Szerintem ez a jelenség mindig velünk volt, amióta a történelem létezik. De most már olyan méreteket öltött, ami az elviselhetetlenség határát súrolja.

Hogyan tudnánk ezen túllépni?

Kezdhetnénk mondjuk azzal, hogy együtt ünnepeljük a nemzeti ünnepeinket – politikától mentesen. Mióta az eszemet tudom, nem volt olyan március 15-e, ami ne osztotta volna meg ezt a nemzetet. Ne értsen félre: legyenek pártok és demokrácia, és elhihetjük azt is, hogy ezek a pártok értünk vannak, de közben mit látunk minden nemzeti ünnepünkön? Azt, hogy ezek a pártok egymással szemben sorakoznak fel, és egymással szembe fordítják a nemzetet. Addig, ameddig nem tudjuk közösen megünnepelni a nemzeti ünnepet, ne álmodozzunk arról, hogy itt bármiféle konszenzus lesz.

Kulturális és közéleti témákban gyakran megszólal, de a direkt politikát mintha kerülné. Miért?

Alkatilag távol áll tőlem. Nem vagyok tagja politikai pártnak, és tisztességes távolságot tartok a politikától. Ettől még teljesen normálisnak tartom, hogy más hisz egy párt eszmerendszerében, és ennek tagja lesz. Azt viszont megvetem, ha onnét gyalázza azokat az embereket, akik nem ahhoz a politikai közösséghez tartozik. Ez a kettő nem kellene, hogy együtt járjon.

Demokrácia, demokraták nélkül

Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott Magyarországgal kapcsolatban: „2010 után négyesbe lett visszarakva a Zsiguli az ötös helyett, miközben a világ a hatos felé halad.” Ez alatt mit értett?

Piaget (Jean Piaget svájci pszichológus és ismeretelmélet-teoretikus – a szerk.) az emberi személyiség fejlődésének öt szintjét állapította meg. Ebben az ötödik szint a fejlett racionális gondolkodásmód. Aztán jött Wilber (Ken Wilber amerikai filozófus, író – a szerk.), aki ezt az öt szintet még öttel megtoldotta. Ebben a fejlett pszichológiában a hatos szint egy empatikus szint, ami a másik megértéséről szól. Itt már túllépünk a racionalitáson, és belép egyfajta empátia. Ezek társadalmi síkon is értelmezhetők. A négyes szint, amire az ön által idézett mondatban utaltam, az inkább egy kézivezérelt, autoriter rendszert jelent. Elindultunk a demokrácia felé, és azt láttuk, hogy ez egy rendkívül nehezen működtethető rendszer, hiszen ahhoz, hogy jól működjön, az egész népnek demokratának kellene lenni. Ezzel azért akadnak gondok Magyarországon.

Éspedig?

Egy kicsit lépjünk vissza az időben. Engem a hatvanas években kisdobosnak, a hetvenes években úttörőnek neveltek, és a nyolcvanasban elvittek katonának. Végig adjusztálta a hatalom a generációnkat, hogy megtanítsa számára a szocialista embertípust, hogy az miként néz ki.

És tudja, amikor a rendszerváltás megtörtént, semmilyen edukáció nem volt abba az irányba, hogy most ennek a rendszernek vége, jön egy új rendszer, és ezt a rendszert demokráciának hívjuk. Mi is az a demokrácia? Hogyan kéne viselkednie egy demokratának? A vérforraló pedig az, hogy az akkori pártelit a gyerekeit már jó nevű nyugati egyetemeken taníttatta, és, amikor ezek az emberek a jó nevű nyugati egyetemekről hazajöttek, többségében lenézték a magyart, hogy mennyire buta, mennyire nem ért a demokráciához. De honnan is értett volna?

T.S. Eliot írja, hogy akik a demokráciát hosszú távon fenn akarják tartani, azoknak rendszeresen együtt kell ebédelni a politikai ellenfeleikkel. Ez például lehetett volna egy példa. Ehelyett elindultak olyan folyamatok, amik a demokrácia legrosszabb arcát mutatták, ehhez jött a demokratikus alapok oktatásának a teljes hiánya. A kereskedelmi tévékből közben zúdult ránk a moslék: valóságshow-kon nőtt fel egy egész generáció. Azt a fajta oktatást, példamutatást, hogy mit jelent a demokrácia, nem kapta meg, viszont erkölcstelenségből töménytelen mennyiséget kapott.

Önnek mit jelent a demokrácia?

Azt, hogy elfogadom a választások eredményét, a többség akaratát, bármi legyen is az.

Ezt valamilyen szinten mindenki elfogadja, még ha passzívan is, nem?

Igen, de sokaknak más a belső megélése. Én alkatilag nem vagyok ellenzéki, de látom azokat az embereket, akik non-stop ellenzékiek, és azokat is, akik azonnal beállnak a hatalomba. Én nem ilyen vagyok: élem az életemet, és, ha megváltozik a keretrendszer, megpróbálok alkalmazkodni hozzá, és majd elmegyek szavazni négy év múlva.

Gondolom, akadt pár szavazás az elmúlt évtizedekben, aminek az eredményét nehezen tudta elfogadni.

Igen. Például amikor Horn Gyulát 1994-ben megszavazták. A felmenőimet a kommunisták kisemmizték. Mindkét nagyapámat elvitték a Don-kanyarba, majd miután hazajöttek élve, a kommunisták kifosztották őket. Nekem nem volt egy felemelő érzés egy egykori pufajkást látni ennek az országnak az élén, de akkor is azt mondtam: most ez a nép ezt az embert szavazta meg, nekem pedig el kell fogadnom.

Hogyan folytatódik a „Zsiguli” útja a 2026-os áprilisi választások után?

Direkt politikáról továbbra sem szeretnék nyilatkozni. De van pár dolog, ami kiemelten fontos lenne: például az, hogy ne lehessen hazudni és lopni. Azt szeretném, hogy a jövőben mindenkit, aki valótlanul állít valamit, felelősségre lehessen vonni.

A fiatalabb generációknak pedig azt üzenem: övék a jövő! Annyi értékes ember él ebben az országban – a legtöbben lehajtott fejjel. Ez baj. Új lelkületre lenne szükségünk. Változtassanak ezen! Amit el lehetett rontani, azt a mi generációnk gyakorlatilag elrontotta. Csináljanak valami nagyon mást, mint ami eddig volt.

Korábban már sokszor megfogalmazta, hogy a Kelet-Nyugat tengelyen a Keletet képviseli. A Kelet ma Magyarországon sokak számára elsősorban Moszkvát és az oroszokhoz fűződő viszonyt jelenti, jelentette. Hogyan kell ezt értenünk?

Kulturálisan. Én ez alatt a keleti gyökereket – mind a magyarságét, mind a lovasíjászatét – értem, valamint a legeltetést, amit én is alkalmazok a birtokon. Nem Moszkvát.

Hogyan viszonyul a Nyugathoz?

A szívem Keletre húz, de ott a fejem fáj a pontatlanságtól. A fejem Nyugaton jó, de ott meg a szívem fáj, mert az nekem egy kicsit távolságtartó kultúra. A magyar egy keleti nép: mi közvetlenebb, melegszívűbb emberek vagyunk, mint mondjuk egy német vagy egy amerikai.

A világ számos országában megfordult a lovasíjászat kapcsán. A magyartól nagyon eltérő kultúrákkal is találkozott. Megváltozott ezek hatására a magyarságtudata?

Nem magyarként, hanem Kassai Lajosként éltem le az életemet – nem is tudok így gondolni magamra. Ugyanúgy, mint ahogy a levegővételen sem gondolkodik az ember, mert automatikus. Tudja, mikor éreztem magam először magyarnak? Amikor Párizsban, Londonban vagy Bécsben voltam. Japánban pedig, amikor a tokiói metrón álltunk, mint a heringek, és nem láttam órákig egy európai arcot, na, akkor európainak éreztem magam. Szaúd-Arábiában pedig, a hardcore iszlám központjában kereszténynek.

Mennyire formálták ezek a külföldi tapasztalatok?

A belső, önismereti utam mellett ezek is meghatározóak számomra. Bejártam a világot Dél-Afrikától Szaúd-Arábián át Amerikáig. 26 évet néztem végig Kínában, láttam azt az óriási fejlődést, ahová negyed század alatt eljutottak. Közben arra is figyeltem, hogy a 21. századi kihívásoknak hogyan igyekeznek megfelelni a különböző kultúrák.

Individualisták és kollektivisták

Mit vett észre e téren?

Alapvetően kétféle nagy kultúrát, társadalmi berendezkedést láttam. Az egyik az individualista, ezek vagyunk mi, Európa és Amerika, a másik pedig a kollektivista, ide tartozik például Japán és Kína. A kétféle hozzáállás között óriási különbségek vannak. Meggyőződésem, hogy egy ember individuális fejlődésével foglalkozni kell, mert az egyén nagyon fontos. De be kell vinni egy kollektivizmusba is, mert ugyanakkor társas lények is vagyunk. Az individuum nem szigetelődhet el teljesen. Szerintem a fő probléma, hogy nem az egyensúlyt keresik az individuum és a kollektíva között, hanem választanak. Európában és Amerikában azt választották, hogy az individualizmus irányába mennek el, és minden, ami közösségi, az diktatórikus, fasiszta, mit tudom én, micsoda. A keleti társadalmak meg szélsőségesen közösségi irányba mennek el, és agyagba döngölik az egyént.

Hol közelíti a kettő aránya az ideális mértéket?

Itt, a völgyben. Ha ön egy tanítvány lenne, akkor én mindent megtennék annak érdekében, hogy a személyisége, egyénisége fejlődjön, és mindent megtennék annak érdekében is, hogy közösségi lénnyé tudjon válni.

A kollektivizmus nem az, hogy masírozzunk együtt, hanem az, hogy észreveszem a másikat. Vagy észreveszem azt, ha útban vagyok. Egyszerű dolgokra gondolok: fölsegítem a másikat a lóra, félreállok, ha valaki belovagol a kapun, vagy, ha a bemutató során leesik egy nyílvessző, összeszedem.

Ha a potméter nagyon el van tolva az individualizmus irányába, akkor egész egyszerűen ezek a szoftverek nincsenek letöltve. Beállok a kapuba, és akkor veszem észre, hogy útban vagyok, amikor fellöknek. Nem látok ki a fejemből. Ezen edukációval lehet változtatni. Egy másik nagy, ide kapcsolódó probléma, hogy Európa kultúrrasszista.

Ezt hogy érti?

Európa lenézi azokat az országokat, amelyek más politikai, gazdasági, kulturális struktúrában működnek. Például úgy áll hozzá Kínához, hogy Hszi Csin-ping egy diktátor, és nem érdekli, hogyan kezeli a 21. század kihívásait. Ez a kultúrrasszizmus rossz tanácsadó. Mindkét fajta társadalom tud nagyot alkotni. Mindegyik föl tudja magát építeni úgy, hogy jó legyen.

Értem. De végül is az európai kultúra – melynek az ipari forradalom is az egyik terméke – terjedt szét a világban, és nem a kollektivista.

Igen, viszont ma már a kollektivista kultúrák termelik ki az ipari hozzáadott érték nagy részét. Európa nagyot veszített a versenyképességéből, és most éppen a világ legnagyobb kollektivista társadalma, Kína tör vezető szerepre. Fölépítették a rendszerüket, tudták, hogy kik ők, és elképesztő teljesítményt képesek leadni. Kilenctől kilencig dolgozok a hét hat napján. Fönn lehet ezt tartani hosszú távon? Nem, mert kiégnek az emberek, de addig csinálják, amíg előnyhöz jutnak általa. Aztán az előnyt már könnyebben meg tudják tartani, a szinten tartáshoz már nem kell annyi energia. Én azt látom, hogy azok, akik amiatt aggódnak, hogy a kínai társadalom nem bírja ezt a tempót, nincsenek tisztában azzal, hogy ez a hatalmas teljesítény, ami most még az emberektől jön, már hamarosan a gépektől fog jönni. Dél-Korea ipari termelésének a 70 százalékát ma már robotok adják. Amikor a gépek átveszik a munka oroszlánrészét, az ember egy picit le tud pihenni.

Sokan nem a pihenésre gondolnak ezzel kapcsolatban, inkább félnek a mesterséges intelligenciától, hogy elveszi a munkájukat.

Egy időben azért sírtunk, hogy fogy a nemzet. Most azért sírunk, mert a mesterséges intelligencia elveszi a munkánkat. Döntsük el végre, hogy mi miatt sírunk.

Sokan, különösen a jobboldal környékén, mindkettő miatt szoktak.

De a kettőn együtt nem sírhatunk. Egyszerűen logikailag nem fér össze.

Ön egyébként problémának tartja, hogy fogy a nemzet?

Lehet, hogy sokan megvetnek emiatt, de szerintem ez nem baj. Túl van terhelve a természet, kizsigereltük.

Ettől még nagyon tisztelem azt a fajta törekvést, ami az anyákat, a családokat támogatja. Ez fontos. De nemzetstratégiai szempontból látnunk kell, hogy hiába támogatjuk a szülést és az anyákat, mégis fogy a nemzet. És ebben nem várható számottevő változás a jövőben sem. Éppen ezért érdemes volna azon gondolkodni, hogy a 21. század technológiai megoldásainak segítségével miként tudnánk egy fenntarthatóbb, élhetőbb életet teremteni. Ennek része lehet a robotika vagy éppen a mesterséges intelligencia is.

Az összeomlás elkerüléséhez paradigmaváltás kellene

Említette a 21. század kihívásait. Mit tart a legjelentősebbnek ezek közül?

Már most látszik, hogy a civilizációnk hamarosan feléli a nyersanyagkészleteit és az erőforrásait. Ettől van ez a nagy zsizsgés a világban: a jelenlegi nagyhatalmak mindent megtesznek a túlélésük érdekében, hogy minél több nyersanyag fölött rendelkezzenek. Ez ma már egyre leplezetlenebbül zajlik. Régen még demokráciaexport címén művelték ezt, ma már egyre nyíltabban kimondják: nekem az kell, ami nálad van.

Magyarországra nézve mit jelent ez?

Mindenkire nézve ugyanazt jelenti. Ez nem egy pozitív jövőkép.

Elkerülhetetlenek a konfliktusok? Háború lesz?

A homo sapiens működését ismerve: igen. Ha csak a Szentlélek meg nem szállja az emberiséget, akkor ebből véres háborúk lesznek. Legalábbis az eddigi történelmünk erre enged következtetni. A homo sapiens az ismert világ legvérengzőbb fenevadja. Ezek vagyunk mi. Képesek vagyunk tönkretenni a környezetünket: atommal, vegyszerekkel vagy műtrágyával. A hülyeséggel szemben, ami végtelen, a természet véges.

Tart az összeomlástól? Tavaly Stumpf-Bíró Balázzsal beszélgettem, aki szerint ez elkerülhetetlen.

Tartok tőle, hogy az. Stumpf-Bíró nem pesszimista, hanem realista, amikor azt mondja, hogy összeomlás lesz. Ha elfogynak a kritikus alapanyagok, egy mobiltelefont nem tudunk majd összerakni.

Mi lenne a megoldás?

Az ember történelme során nem láttam olyan civilizációt, ami önszántából képes lett volna visszalépni. És, amikor összeomlott, akkor vagy végleg eltűnt, vagy valamilyen szinten újjáépült. A homo sapiensben nincs ilyen fajta belátás: mindig elmentünk a falig. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, az embernek egy spirituális utat kéne bejárnia. És ez nem egy álezotéria, hanem ez nagyon komoly önismeret, a vágyak és a képességek összehangolása. De azt kérte, nézzük meg Magyarországot. Itt 9,5 millió ember él és 5,5 millió hektár termőterülettel rendelkezünk. Ha 30 millió ember lesz itt, akkor is 5,5 millió hektár termőterületünk lesz, és, ha 5 millió ember, akkor is ugyanennyi. Azon kellene gondolkodnunk, hogy ezen az 5,5 millió hektáron mit akarunk termeszteni. Vegyszerezni akarunk? Műtrágyázni? Netán növényvédőzni? Vagy hormonozni és mesterséges tápszerekkel táplálni az élőlényeket? Esetleg újra is gondolhatjuk ezt az egészet, és kitűzhetjük azt a célt, hogy minden magyar ember egyen magas minőségű biotáplálékot.

Meg tudnánk csinálni?

Persze.

Miért nem csináljuk?

Azért, mert paradigmaváltás kellene hozzá. Másképp kéne a természethez hozzáállni. Nem úgy, ahogy a nagybirtokrendszer működik, amely maximalizálandó profitot lát benne, és minden mást ennek rendel alá. Föl kellene fedezni azokat a lehetőségeket, amik számunkra adottak. Nincs tudományos deficit ezen a téren: szándékbeli viszont van, mert a politika úgy döntött, hogy rázúdítja Európára a dél-amerikai mezőgazdasági termékeket.

A sok vitát kiváltó Mercosur-megállapodásra gondol?

Arra. Óriási problémának tartom. A mezőgazdaságban a nagybirtokok helyett a kis biogazdaságokba kellene nagyon nagy mennyiségű pénzt tenni. A nagyapám születésekor mintegy 200 ezer vegyi anyagot tartottak számon. Ma 200 milliót! Ennek a 200 millió vegyi anyagnak nem tudjuk a hosszú távú hatásait. Tesztelgetik őket egy-két évig, de, hogyha egy életen át kapja egy ember, akkor nem tudjuk, hogy mi történik vele. Pláne, ha kombinációkban jelenik meg a szervezetben. Biztos vagyok benne, hogy az egészségügyi problémáink jelentős részét ez okozza.

Szász Máté neurobiológus mondta, hogy, aki életben akar maradni a 21. században, annak 19. századi életmódot kell élnie. Ez nem azt jelenti, hogy petróleumlámpával világítunk, hanem egyrészt azt, hogy eleget mozgunk, másrészt pedig azt, hogy az eredeti, természetes táplálékokhoz férünk hozzá. A nem műtrágyázott, nem vegyszerezett, nem hormonozott, nem antibiotikumozott alapvető élelmiszerekhez.

Ez jól hangzik, de, ha lenne is pénz és szándék a döntéshozók részéről, hogy ilyen irányba induljunk, lenne még, aki megfogja a kapát?

Jó kérdés. Az biztos, hogy a szívós, kitartó munka most nem sikk. Viszont mi döntjük el, hogy mi lesz szexi: az, hogy nem csinálok semmit, és jól élek, vagy az, hogy keményen dolgozok. Ezek olyan képek, melyeket mi vetítünk le. Ott vannak a társadalomban, annak minden szereplője formálja, sugallja, tanároktól az influenszerekig. Ez egy rendkívül összetett dolog, ezért is nehéz a paradigmaváltás. Én egész életemben keményen dolgoztam, és létrehoztam valamit. Itt van az eredménye körülöttünk. Én így élek.

„Azért felelek, hogy szép életük legyen”

Ön helyben megcsinálta azt, amiről az imént beszéltünk: létrehozott egy biogazdaságot lagúnákkal és egy tórendszerrel, melyek segítik a vízvisszatartást. Mára többek között 100 liba, 50 kacsa, tyúkok, pávák, mangalicák, szürkemarhák, vízibivalyok és lovak élnek együtt itt, szemlátomást harmóniában. Mesélne egy kicsit erről, hogyan sikerült ide eljutnia?

A birtok középpontja egy 15 hektáros tölcsér – ez az, ahova annak idején befutottam a megvadult lóval. Ide folyik minden víz a környékről, így még a legmelegebb nyári hónapokban sem szárad ki a növényzet. A lónak legelő kellett. De, ha már van legelő, akkor legyen szürkemarha – a nagy szerelem – és bivaly is, illetve mangalica, mert az ellát bennünket. Minden, amit itt lát, nagyon lassan, 38 év alatt alakult ki, egy hosszú, organikus fejlődés eredményeképpen. Egy ilyen gazdaság létrehozása általában úgy történik, hogy a tulajdonos, a tervező és, aki dolgozik benne, az három különböző személy. A tulajdonos valami csicsát akar magának, a tervező ezt teljesíti is, az pedig, akinek a giccsparádéban végül dolgoznia kell, megszakad, mert nem az ő keze alá lett tervezve a birtok. Én mind a három vagyok egy személyben: a tulajdonos, a tervező és az üzemeltető, úgyhogy itt minden úgy lett kialakítva, hogy tudjam csinálni.

Itt nincs monokultúra, soha egy csepp növényvédőszert nem szórtam ki. Törekszem a sokszínűségre: minden állat mást legel, más az ürüléke, más mikroorganizmusok vannak benne. Ez egy nagyon gazdag, szerves életet hozott itt létre, amit igyekszek megóvni és megőrizni a gyerekeimnek.

A városban élő emberek közül sokan idealizálják a tanyasi, természethez közeli életet, vágynak erre. Tényleg ilyen idilli ez a környezet?

Elmesélek egy történetet, ami egy kicsit árnyalja ezt a képet: vettem két kuvaszkölyköt, gyönyörűek voltak. Első nap a tyúkudvarban szoktattuk, tanítottuk őket, hogy ne egyék meg a tyúkokat. Miután ez jól ment, második nap átvittük őket a házhoz. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy rájuk támadt a húszfős mangalicakonda. Pillanatok alatt darabokra tépték a két kölyköt. Alig lehetett lecsillapítani őket. Képzelje el azt az élőerőt. Szegény feleségem traumatizálódott a történtektől.

Valóban elég sokkolóan hangzik. Miért támadtak rájuk?

Ösztönből. Az anya valószínűleg farkasoknak látta őket, és úgy vélte, veszélyt jelentenek, viszont most még le tudnak számolni velük. Korábban már említettem a „tartsd a jószágot a természete szerint” elvét. Ezt igyekszem követni, de nagyon hosszú időbe telt, hogy képes legyek úgy együtt élni a természettel, hogy ne tegyek tönkre mindent magam körül. Más ez a világ, mint a város vagy a falu világa. Nagyon a természetben vagyunk.

Elmesélek egy másik történetet: most télen befagyott a tó, esett is rá hó, így az állatok rámentek, mert nem tudták, hogy jég van alatta. Amikor olvadni kezdett, beszakadtak a kétméteres vízbe: a tíz mangalicából nyolcat sikerült megmenteni a feleségemnek köszönhetően, aki fejszével törte a jeget. Ez szombaton volt. Hétfőn a városban tartózkodtam, amikor hívott a feleségem: »Beszakadtak a kutyák!” – és lecsapta a telefont. Mire jöttek a barátaim segíteni, addigra ő már bement a vízbe, feltörte a jeget és egyet kihozott. A barátaim végül kihozták a másik kettőt.

Ilyen környezetben felértékelődik a józan paraszti ész szerepe, ami úgy alakult ki, hogy a parasztembernek nem volt szabad nagyon mellé nyúlni. Gyors döntéseket kellett hozni, különben ráfázott. A másik jellemzője pedig az ilyen életnek, hogy egy parasztember 7–8 mesterség birtokosa volt úgy, hogy nem is tudott róla. Érteni kellett mindenhez, ugyanakkor a teremtett világgal való kapcsolatban az ember meg is szabadult a sallangoktól. Földönjáróbb lett a létezése, közelebb került a valósághoz. Ez mindennek az alfája és ómegája: a természettel való kapcsolat. Amit itt látnak, tulajdonképpen egy skanzen: egy mára letűnt, megszűnt vidéki életmód. Ezt sokan regresszióként élnék meg, de számomra kontinuitást jelent.

Szemben a történetben szereplő malacokkal, a dombtetőn látott mangalicák szemlátomást nyugodtnak és boldognak tűnnek.

Azok.

Télen majd le lesznek vágva, de addig azért felelek, hogy szép életük legyen.

Ezeknek az állatoknak van egy kisugárzásuk, aminek nagyon erős a hatása. Ezek nagyon érző lények – a disznóra szokták mondani, hogy vízszintes ember. Nagy mértékben kompatibilisek vagyunk: egy szívbillentyűt át lehet ültetni disznóból emberbe. Gondoljon bele, milyen az, amikor egy egy méterszer egyméteres ketrecben éli le egy ilyen állat a nyomorult életét, antibiotikumokkal, hormonokkal és tápokkal teletömve.

Elképesztő szenvedést okoz az ember. Meggyőződésem, hogy az a fájdalom, amit az ember a világra rászabadít, vissza fog rá köszönni.

66 éves elmúlt: gondolt már arra, mi lesz ezzel az egésszel, a lovasíjászattal és ezzel a központtal, ha ön már nem lesz?

Úgy vélem, egy önjáró rendszert hagyok magam után. 38 évem van benne, de szerintem megépült az autó: kuplung, fék, gáz, tesztüzem – minden megvalósult. Ez egy olyan autó, amit innentől már bárki el tud vezetni.

Minden hónap első szombatján kinyitja a völgyet. Jönnek érdeklődők?

Magas a látogatottság: 300–400 ember jön ezekre a nyílt napokra. Amikor 38 éve kinyitottam a völgy kapuit, akkor elsősorban az íjászatot övezte nagy érdeklődés. Közben kialakult a lovasíjászat és az eköré épülő filozófia, a hagyomány és modernitás együttese. Ma már inkább ez érdekli az embereket, a völgy így egyfajta kulturális zarándokhellyé vált. Továbbra is lehet íjászkodni is, de tartok közönségtalálkozót is, ahol le lehet ülni velem beszélgetni, kérdéseket föltenni. Ennek az egész helynek a hitelességét az adja, hogy 38 éve ide lehet jönni, és meg lehet nézni azt, amiről ez az ember beszél.

12 fotó

Zárásképpen elmeséli, hogyan szerezte az első lovát?

A vágóhídról mentettem meg. Bementem az akadémiára, hogy szeretnék venni egy lovat. Körülbelül 30 éves lehettem. Gyorsan kiderült: a teljes családi vagyon arra elég, hogy azok közül a lovak közül, amiket másnap vittek a vágóhídra, vágóárban egyet megvegyek. És én megvettem azt a lovat, amelyik teljesen alkalmatlan volt – nem a lovasíjászatra, az életre. Mind a négy lábára sántított, szétharapták a nyakát, de nem volt szívem otthagyni.

Amikor hazaállítottam ezzel a lóval, az ismerőseim azzal kapcsolatos kételyei, hogy teljesen hülye vagyok-e, azonnal szertefoszlottak. Úgy néztek rám, mint egy ámokfutóra.

A családom viszont maximálisan mögöttem állt. Nyilvánvalóan én is tudtam, hogy ebből nem lehet semmi. Én ezt a lovat, miután nem tudtam rá fölülni, mint a kutyát, úgy vezettem, és órákat jártuk a környéket, a Zselicet. Végül is a ló megerősödött, fölgyógyult, és vele, neki köszönhetően elkezdhettem a lovasíjászatot.

The post Kassai Lajos lovasíjász: Csináljanak valami nagyon mást, mint ami eddig volt! first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu